Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
Boszorkányság, bűbájosság
fődbe, bárhogy is möguntak. Ebben van csak az igazság, mert a halál nem keresi, ki az úr, ki a szegény. Amikor a halotti hírharang megszólalt, kiálltak a kapuba meghallgatni a csöndítést. Ha kettőt csöndítettek, asszony halott volt, ha hármat, akkor férfi. Az özvegynek a magára maradt gyerekekkel igen szomorú sora lett. Ezért mondták: Özvegyet, árvát még az ág is húzza. Temetésen azt figyelték a népek, milyen a koporsó: tölgyfából van-e vagy fenyődeszkából, díszes-e a szemfödél vagy csak szegényes, dehát mindegy az mán lénn a békának, mondogatták. A gazdagoknál már a koporsó körül megkezdődött a marakodás a jussért. A halottnak még föl sem kötötték az állát, még le sem csukta a szemét, már ment a harc, hogy ki kap többet A haragosok a haldoklóról ezt mondták: Ó, hogy könnyítse mög az Isten az ágya szalmáját vagy Né vögye be még a föd sé, ott is lögyön átkozott. Ha az öregember sokáig volt beteg, azt mondták: Nem köll még a halálnak sé. Azt is tartották: Soha nem az mén el, aki koros, hanem az, ki soros. A halottat nem volt szabad visszasíratni, mert hallja, és nem tud möghalni. Ahol éjszaka a halálmadár huhogott, ott hamarosan meghalt valaki, tartották a faluban. Este a halottas háznál nem volt szabad a szennyes vizet kiönteni, nehogy a hazajáró lélek elcsússzon vagy leöntsék. Volt olyan szokás is, hogy este a halottnak kitették az ennivalót egy tányérra. A halottat Szent Mihály lován vitték a sírhoz, s mikor letették, mindenki hajított utána egy göröngyöt, hogy nyugodt pihenése legyen. Temetés után a halott lelke még nyolc napig a földön bolyongott, ezért a koporsós misén kértek neki örök nyugodalmat s hogy lelke kiszabaduljon a tisztítótűzből. A halott ruháit elégették meg odaadták a koldusnak. Boszorkányság, bűbájosság A gyereket, ha szemverés érte, szenes vízzel hintették meg, és a pöndöly aljával törölték meg. A szemölcsöket, szeplőket száraz békával körülkerítették s az azokat elmulasztotta. Akkoriban sok gilvás ember volt, akit úgy rontottak meg, hogyha az úton felvett valami eldobott zsebkendőt, már mög is termött rajta a gilva. Akin ilyen kelés, gilva volt, az a körösztutaknál szórta el magáról úgy, hogy zsebkendővel vagy rongybabával elkerítette a gilváját és ezeket hajnalban a keresztútnál háromszor visszakézből a háta mögé hajította, de úgy, hogy nem volt szabad utána néznie. Ha ezt a műveletet három napon át végezte, elment róla a rontás, és arra szállt át, aki fölvette a babát vagy zsebkendőt. Az öregek minden fájdalmas hasigatásukra kánforos spirituszt használtak. Járvány idején kánforkocka volt a nyakukba kötve, hogy védjék magukat a járványtól. Egy földeáki embernek elállt a vizelete, s az orvosok már lemondtak róla. Egy javasasszony úgy gyógyította meg, hogy két liter árpalisztet, fél liter ecetet, két deci fehér gyömbért, két deci fehér kámforos spirituszt főzött össze, amibe két dekagram fehér bors is volt. Ezt a dunsztolást két óráig hagyta a beteg hasa alján, és utána három liter gennyes vizelet távozott az embertől, aki még 52 évig élt és 92 éves korában halt meg. Ezért hittek az emberek a babonákban. A haragos bűbájos asszonyok nagyon sokszor megrontották szomszédaik állatait. Szülém is mesélte, hogy a boszorkányos erővel rendelkező szomszédasszony éjszaka 12 órakor belopódzott az istállóba és sity-suty megfejte a tehenet, oszt ezt a tejet a kútvályúba nyirfasöprűvel addig verte, míg a tehenet mögrontotta, oszt nem 36
