Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
A falu gazdálkodása - Nyomtatás, cséplés
Nyomtatás, cséplés A nyomtatásos aratásról mondta Csányi István, akkor a cigány is úgy tett, a kaszálás az csak csapkodás, az apró boglya a kapkodás. Emlékezete szerint a vásárhelyi határban egészen a 20-as évekig szokásban volt a nyomtatás, és rendre vágták a búzát. Egy napon 15—20 köböl búzát nyomtattak ki. Mikor learattak, akkor a tanya vagy a falu mellett elkészítették a szérűt. A falu mellett megszokott helye volt a szérűskertnek. Egy 25 méter átmérőjű területet lelocsoltak vízzel és jó fényesre furkózták. A szép, tiszta, lesöpört szérűre bealjazták a gabonát. A búzát bolondkocsival vontatták a szérűre. Ez a vontató két kerekű volt, amit a kocsi után kötöttek, de előbb a boglya alá dugtak két hosszú rudat, ami fölemelte a boglyát a vontatóra. A bevontatott gabonát beágyazták és lovakkal megtapostatták. Ezek a lovak patkó nélkül, mezítláb voltak, s a gazda így hajtotta Őket: Haj szérűben, haj, haj, haj! Amikor aztán jól megtaposták a gabonát, akkor favillával megforgatták az ágyast és újra járatták. Azután a szalmát, kirázva belőle a magot, leszedték és félrerakták, a búzát pedig a szérű közepére lapátolták. Még kocsival is megjáratták, hogy a magról lejöjjön a tokiász. Ezután újra középre dúrták a szemet, és falapátokkal szélnek állva megkezdték szelelni. A magot mindig szél felé forgatták és bizony sokat fohászkodtak ilyenkor: Szelet, Uram, szelet! Majd hosszúnyirfaseprűvel fölözték le a szemetet a búzáról, leszedték a java búzát az ocsúról. A kitisztított búzát favékával kenderzsákba szedték. Egy véka olyan 25 kg-ot tett ki, és 4 véka volt egy köböl. A nyomtatás nagyon sok időt vett igénybe, és ha jött az eső, akkor a búzát gyorsan leponyvázták, nehogy medvét fogjanak. Ha jó volt az idő, két-három ágyazást kinyomtattak egy nap. A száraz, szeles időben jól haladt a munka, könnyen ki tudták takarítani a termést. A jobb módúak később már kalmár rostát vettek s ezzel könnyebb volt a szelelés. A rostát másoknak is odaadták kölcsönbe. A tiszta búzát az udvarban lévő kasba hordták be, ami szánkótalpon vagy cölöpökön állt, fűzfából volt fonva és sárral volt betapasztva. A régi öregek ebben tárolták gabonájukat. Egy kis ajtó volt rajta, vékával meregették ki belőle a búzát, mikor vitték őrletni. A búzát csak kenyér készítéshez használták, véteknek tartották volna a jószágnak adni, csak karácsonykor vetettek belőle a tyúkoknak pár szemet. A cséplőgépek megjelenésével megszűnt a nyomtatás, és újabb aratási szokások jöttek. Mikor befejeződött az aratás, megszámlálták a kereszteket, és megkezdődött a hordás. A szérűbe összehordott kereszteket asztagba rakták. A tanyasiak a tanyájuknál csináltak szérűt, a falusiak a falu alatt. A kereszteket úgy pakolták le, hogy a cséplőgép közéjük tudjon állni. Nagy büszkeség volt, aki szépen be tudta tetejezni az asztagját, mely úgy nézett ki, mintha meg lett volna fésülve, és nem is ázott be. A faluban a 20-as évek vége felé tíz cséplőgép volt. Leghíresebb közülük a Perger-féle gőzgép volt. Nagyokat pöfögött és füstölt a kéménye, amikor húzatott ki a szérűre. A banda, a cséplőmunkásokcsapata, fent ült a gépen. Voltak traktorral hajtott cséplőgépek is. A régi cséplésekről Csányi István bácsi mesélt nekem. A cséplőgép tulajdonos szegény földnélküli zsellérekből vagy kis parasztokból toborozta a bandáját. Voltak összeszokott bandák is, akik mindig ugyanahhoz a géphez álltak el. A bandáknak megvolt az elismert bandagazdája, aki összetoborozta, összetartotta a gépaljat. Egy gépalj 21 emberből állt. Volt 2 etető, 4 asztagos, 2 kévevágó (gyerekek), 4 törekhordó, 4 rudashordó, 2 mázsás, 2 kazalos és 1 törekrakó. A kévevágó gyerekek fél bért kaptak, ők a dobon állva, kivágva adták a kévét az etetőnek. Az etető mindig a bandagazda volt, aki sokszor elfáradt, hiszen szépen szétszelelve kellett ereszteni a búzát a gép gyomrába, mert ha nem így tette, nagyokat böffent a dob, ezt pedig a 23
