Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

A Diós család - Diós Sándor világa

Diós Sándor világa Erdei Ferenccel együtt hányan és hányan megfogalmazták: „Nem szabad parasztnak maradni." Diós Sándorék családjában is lejátszódott a drámai esemény: — A tanítóm monta is az apámnak: ezt a gyereket tovább kell taníttatni. De az apám alig várta, hogy az öt osztályt kijárjam és lemaradjak az iskolából, mert a kis gazdaságban égetően nagy szükség volt a segítségemre. Én hiába sírtam, könyörögtem, hogy taníttassanak tovább, hiábavaló volt. Nékem a paraszti munka csak nem ízlett, tovább sírtam. Amikor az apám már egyszer nem állhatta, összebeszélt az anyámmal, és azt mondja nékem a fülem hallatára: Hallod, anyja, Sándor azt mondja, nem lesz paraszt, hát készíts neki egy kenyérkendőt, ennivalót és menjen a háztól, hogy többet ne lássam. Erre az anyám vágott egy jó pilis kenyeret, egy darab szalonnát, meg egy fél szál kolbászt, a szemem láttára bekötötte a kendőbe, az apám a kezébe vette, elém állt és ezt mondta: Itt van, fiam, és ereggy, úgy élsz, ahogy akarsz, de az én házamhoz többet vissza ne gyere, mert tudd meg, a koldusnak adok egy darab kenyeret, de néked többet soha semmit. A kendőt a kezembe akarta adni. Én álltam és nagyon, de nagyon keservesen sírtam. A kendőt nem vettem el tőle. Akkor azt mondta: Hát nem mégy? — jól van, maradsz. Maradhatsz, de én többet meg ne halljam, hogy tanulni akarsz. Amit az apám mondott, azt tudtam, hogy szentírás volt. Vagy maradok parasztnak, vagy megyek a háztól. Na, de mit mer egy tizenkét éves fiú kezdeni az életben, mibe kezdjen, hová menjen? Nem tehettem mást, maradtam és hallgattam. Lassan-lassan, de nagyon keservesen kezdtem beletörődni a sorsomba. Házas ember korában még egyszer felmerült benne a könnyebb életmód igenlése, házmesternek akart elmenni Budapestre. Ekkor felesége mondott neki álljt: „Ha akarsz, menj, de én maradok". Diós Sándor öccse, József sem akart paraszt maradni; „Ha az apám nem gyün haza a háborúból, én kőműves lönnék azúta. Azt nagyon szeretöm. Ács, kőműves. Ezöket a ládákat mind én szögeltem. Aszt monta az apám, hogy mind piacilégy az iparos, ű nem nevel piacilegyet." Unokatestvérük, az Apátfalvára sodródott Diós József kovács vagy kőműves szeretett volna lenni, de édesapjuknak, Diós Károlynak is az volt a véleménye: „Nem, fiam, nem nevelök csavargót". Amikor megnősült, a tanyán egy valóságos kis műhelyt rendezett be, még fújtatót is vásárolt. Minden kovácsmunkát elvégzett otthon. Harminckét évig maga patkolta a lovait. Amikor 1960-ban belépett az apátfalvi Petőfi termelőszövetkezetbe, az építőbrigádba kérte magát, és nyugdíjazásig parasztmesterként dolgozott. Erdei Ferenc családjában legalább egy nemzedékkel hamarabb sikerült áttörni a hagyományos paraszti fölfogást, amint a Parasztokban meg is fogalmazta: „Apám szándékai vittek az iskolába, s nagyapám sötét tekintete kísért utamon."

56 Hány makói családban vert tanyát a „hideg félelem", és Erdei Ferenccel együtt hányan élték át „az ütő megáll bennünk" érzést. Diós Sándor leányai sem tanultak tovább, bár ez a nemzedék már itt-ott sikeresen próbálkozott az áttöréssel. A Csanádpalotára sodródott Diós István fia erdőmérnök lett. Sándor bácsi másik öccse, József sem akarta engedni a földtől való elszakadást, de abba beleegyezett, hogy fia polgárit, leánya kereskedelmit végezzen. József fia a katonaságnál mint híradós annyira megkedvelte ezt a szakmát, hogy leszerelés után a posta műszaki csoportjánál helyezkedett el. 5

6 Erdei Ferenc: Parasztok. Bp. 1973. 7. 1. 38