Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
A Diós család - Az első nagy hagymás nemredék
Testvérei is szépen boldogultak. Legidősebb bátyjának, Józsefnek még nem kedvezett annyira a szerencse, nyolc katasztrális holdat vásárolt, de ennek részét óvadékba kellett befizetni — lánya csendőr őrsparancsnokhoz ment férjhez — és ez oda is veszett. Diós Károly huszonkét holdat kapart össze. Mindig a legelhanyagoltabb földet vásárolta meg, mert ehhez olcsóbban jutott hozzá. Egyszer olyan tarackos földet vett, hogy az ásó vagy az eke alig tudott belemenni. Egy köblös földet másfél napig szántottak, az eke után négyen szedték a tarackot, annyi összejött belőle, hogy rudas kocsival hordták haza. Makón a földnek rendkívül magas ára volt, ezért sok hagymás Apátfalva vagy Csanádpalota határába húzódott. A testvérek közül legtöbbre Diós János vitte. A város alatti járandóit eladta és a távoli Pusztán — amelyet ekkor már szántónak felparcelláztak — vásárolt harminckét katasztrális holdat, ott ugyanis szintén olcsóbb volt a föld. Diós Márton büszkén emlegette, hogy — ő, a volt cseléd — saját lován vonult be 1914-ben huszárnak. Károly bátyja a felszabadulás idején egy új zöld kocsit csináltatott. Az agyak, küllők nagyon szépen csíkozva voltak. Mindehhez egy franciakulcsos szerszám is járt. Az egyik ismerőse — aki a vásárhelyi határból hozott 1945ben feleséget — elkérte a kocsit, mert nem volt ekkor ennek a fogatnak párja. A jómódú gazdák irigykedve mondták: — Nézzétök, mink mik vagyunk, oszt ennek a Diós Károlynak milyen fogattya van, pedig bérösgyerökbül vakarózott ki. A személyi kultusz éveiben olykor a volt béresekre is rájárt a rúd. Diós Sándor erre így emlékezett: — Apám nem volt kulák, de mindönt kisöpörtek, mindönt elvittek, és én akkor elmöntem. Édösapám, hát, mi baj van. Aszonta az anyám: fiam, el köll adni a dunnát, a párnát. Hát, ilyen nincs, édösanyám. Mi hiányzik? Sömmink nincs, aszonta, sömmink, nézz szét. Vittem nekik öt mázsa búzát, a testvéröm hozott valamennyi kukoricát, úgy hogy az öregöket talpra állítottuk. Mögmaradt a tehén, vittem nekik szénát, mer a szénát is kisöpörték, mind elvitték. Apám jóba vót Erdei Ferenccel, valamikor szomszédok vótak, hát írt Ferencnek, oszt nem bántották többet. Diós János a cselédből lett nagygazda, kuláklistára került. Ezeket az időket a nyolcvanöt éves Diós Károly így idézte fel: — János bátyámnak Rózsi lánya lött a gondviselője. Mint kulákhoz mindig járt a végrehajtó, mindig kopasztották. Utoljára már nem vót mit elvinni. Még akkor égyször kimöntek az adótul foglalni. Neki vót két karszékje, égy kopott asztal mög égy pad mög égy ágy. Aszt mongya neki a végrehajtó: Hát, János bátyám, mögen tuggya, mér gyüttünk. Tudom, aszongya, foglalni. Na, hát még mi van magának? Na, most nézzenek rajtam végig, mög Rózsi lányomon. Ami fiatalabb bútor, az Rózsié, ami ócska, az az enyém. Akkor azt mondja a végrehajtó: János bácsi, ha először is ezt találtuk vóna, nem gyüttünk vóna magához csak éccör. Isten mögálgya. Avval elmöntek. De a baj nem gyün magába. Abba a kánikulába ekézte a kukoricát, befolyt szömibe az izzadtság, és kivitte a szömgolyóját. Oszt akkó hozzáfogott János bátyám ríni. Mi vót, mi lött. Nincs pénzöm, hogy a szömgolyót mögcsináltassam. Né szomorkoggyon, édösapám, majd én mögcsinátatom. Ez lött a pályafutás vége. Kötötte a rácsot (a hagymaszárításnál használt nádrács), vitte a piacra. 37
