Tóth Ferenc: Anyag és technika Makó népi építészetében. A Makói Múzeum Füzetei 24. (Makó, 1979)

tokban előforduló gyakoriságuk alapján gyékénytetőből lehetett a több. A gyékényt nem magában alkalmazták, „ereszelni és szegni"

1

6 nádat használtak. 1793-ban kötött alku egyezség szerint a városházánál levő istállónak fedelét gyékénnyel és náddal egészen és újonnan fedik, gyékénnyel felverik, náddal belül és felül megverik és szegik.

1

7 Egy 9-10 öles épülethez 800 kéve gyékényt használtak fel. A 19. század elején ennek száza 4 forint, a tetéj felverése pedig 16 forint.

1

8 Jenei János szoba-pitvaros házán valószínűleg zsúpfedél lehetett, ugyanis az egyik jegyzőkönyvben ez áll: „otska gerizdes teteje vagyon".

1

9 Rafai Mihály jegyző házának lefedéséért és vége szüvéséért Szűcs Józsefnek 10 forint 30 krajcárt fizettek ki a város pénztárából.

2

0 A görögkatolikus iskolán a gyékénytetőt 1857-ben cserélték ki.

2

1 Az 1888. évi építési szabályrendelet értelmében az első, második és harmadik kerületben újonnan építendő házaknál a tetőzet csak cserép vagy zsindely lehet, kizárólag a negyedik kerületben engedélyezik a gyékénytetőt. 1934—37 között hatvan kérelem futott be a városhoz nádtető javítás ügyben. A nehéz gazdasági viszonyokra való tekintettel az engedélyt minden esetben megadták.

2

2 A nádtetejű házak ácsmunkájához tartozott a nyeregtető két szélének deszkázása. A gazlécek alá szegezték a verébdeszkákat, merőlegesen pedig a sörtedeszkákat. Ez utóbbikat a cibakvasak tartották. A tetőhöz szükséges nádat télidőben a gazdák vágták. Nádvágó szinte minden gazdaság eszköztárában előfordult. Egy sukkos kévéket kötöttek, amely két hónajnyi nádból állt Amikor egy rend le volt vágva, a kévéket egy maréknyi náddal kötötték be, ez a kévének kétszeri körültekeréséből, a nádvégek megcsavarásából és aládugásából állt. 1914-ig jégen csuszkiáwal történt a vágás. Az ék alakú eszközt két kaszapengéből kovács készítette, középütt elhelyezett köpűjébe nyelet tettek. Jégen megélezett vaslapáttal is vágták a nádat. A nádtető készítésnek tavasszal és ősszel van az ideje, a nagy melegben ugyanis fölforr az ember a tetőn. Három ember szükséges hozzá: a tetéjverő, az adogató és a válogató. Az adogatás nagyobb szakértelmet nem igényelt, figyelve a munkafolyamatot, a nádat vékonyabb végével kellett felnyújtani. A jelentéktelen munkát végző emberről mondták: Olyan okos, hogy ü vót a tetéjverő nádadogatója. Önbizalmat kifejező értelemben, viccelődve is használták: Én is vótam tetéjverőnek nádadogatója. A levágott és kévébe kötött nád azon módon nem alkalmas tetéjverésre. A gazt és a nádleveleket ki kell rázni belőle. A földre fektetett kévék leghosszabb száraiból egyszerre egy-egy maréknyit húzogatnak ki, majd tövüket függőleges tartásban földhöz veregetik. Végül a kéve alja, a nád apraja és a szemét marad ott. A nádtető készítése a gerinc leszegésével kezdődik. Ezt gondosan válogatott náddal végzik, hogy a padlás felől szépen nézzen ki, ne lógjanak be a levelek. A markonként adogatott nádat a horogfák vályújába erősített gerincléchez csavarva rögzítik. Ez a művelet a gerincen lovaglóülésben, hátrafelé haladva történik. 1

6 MVL Tanácsülési jzk. 1829. 37. 1

7 MVL Tanácsülési jzk. 1793. 23. 1

8 MVL Tanácsülési jzk. 1813. 25. 1

9 MVL Tanácsülési jzk. 1810. 2. 2

0 Csongrád megyei Levéltár. Csanádi püspökség makói uradalma iratai. 1838—40. Számadási melléklet. Szám nélkül. 2

1 MVL Templom előtti hirdetések. V. 142. 2

2 MVL Nádtetők javítása. Kigyűjtött iratok. 1937. 23. 424. 192