Tóth Ferenc: Anyag és technika Makó népi építészetében. A Makói Múzeum Füzetei 24. (Makó, 1979)

A 18. században igen általános volt a nádfal, főleg kerítéseket készítettek belőle. Korunkra kizárólag nádtetejű házak tűzfalaként maradt fenn. Kis nádkötegeket függőleges állásban rögzítették a gömbfához. Kívül mindig, sokszor belől is tapasztották. TETŐSZERKEZET A mennyezet gerendázatának elhelyezése a faltömők feladata volt. A mestergerenda alá még a falveréskor szemöldökgerendát helyeztek. A kisgerendák helyét a nyers falba ásóval vágták. A kisgerendák alá alátétdeszkát, rázlódnit tettek. Ezt követte a nádalás, amely abból állt, hogy a nádkévéket a kisgerendára merőlegesen — vastag és vékonyabb végét felváltva — összefordították. Erre fél sukk vastagon földet hánytak. A régibb házaknál födémmel egybeépített tetőszerkezet készült. Az 1888. évi szabályrendelet ezt tűzrendészeti okok miatt megszüntette. A padlástér jobb kihasználása és a rangosabb külső érdekében 70-80 centiméter padlástéri felmagasítást, felliérungot alkalmaztak. Makón a szelemenes tetőszerkezetet alkalmazták. Legrégibb változata, amikor ágasfa tartotta a szelement. Napjainkban meglevő legősibb tetőszerkezetet a padlás nélküli putrik képezik. Itt az egyetlen hosszgerenda egyszerre szelemen és mestergerenda, az erre helyezett gerendák egyszerre a kisgerendák és a szarufák funkcióit töltik be. A reá borított nádréteget lekötözték; előbb csömpölyeges, majd finomabb polyvás sárral letapasztották Korunkra mindössze három putri maradt, de ezeket is cseréptetőre vették. A gaztetejű házak tetőszerkezete is szelemenes. Ekkor még nem fűrészelt, hanem hasított vagy gömbfákat használtak fel. A szögletesre faragott mestergerendába a közfalak fölött függőleges oszlopokat állítottak, erre jött a szelemen. Az oszlopokat két oldalt merevítő pántokkal megerősítették. A pántok az oszlopba és a szelemenbe fecskefarkos lapolással voltak illesztve és egy-egy faszöggel rögzítve. A gaztetős házak horogfáira fél öl távolságnyira karvastagságú gömb vagy hasított gazléceket erősítettek. Makón az ollószáras nyeregtető a legáltalánosabb, becslés szerint a hagyományos parasztházak mintegy 95 százaléka ilyen tetőszerkezetű. Zsinórpadon történt a faanyag leszabása, lekötése. A méretre szabott fát becájgolták, beszámozták. A cájgolás római számokkal történt, ezt a számtípust vésővel könnyű volt beütni. A parasztházaknál általában sima cájgolást alkalmaztak (pl. XV, XXII), de ha törés, hajlat volt a tetőszerkezetben, akkor rutnis cájgolásra (pl. XV\ XXII\), sőt ritkán — bonyolultabb tetőszerkezeteknél — pikkös cájgolásra (pl. XV//), került sor. így tehát minden egyes szarufának és ollószárnak megvan a párja és már, lent meghatározták leendő helyét. A tetőszerkezet építése az ollófák összeállításával kezdődik. Az ollótalpat, mely 10X15 centiméteres anyagból készül, felhelyezik a falakra mintegy 30-35 centiméternyire a kisgerendák fölé, beállítják az ollószárakat. Ollófákat négyméterenként tesznek, az épület két végénél elmaradhatatlan. Az ollószárakra felrakják a 15X15 centiméteres szelement, a hosszanti falakra a 8 X 10 centiméteres sárgerendákat. A következő művelet a 18X13 centiméteres szarufák elhelyezése. A közöttük levő távolság egy méter. A szarufák alá merevítőnek 5 X 8-as fából szélkötést is alkalmazhatnak. A lécezést 28X50 milliméteres lécekkel végzik. A nagyeresz készítése 10X 13-as talpgerenda lefektetésével kezdődik. Erre jönnek 2-2,5 méterenként a 12Xl2-es függőleges ereszoszlopok, amelyeken az ereszkoszorú fut végig. Az ereszszarufák felrakása után 190