Tóth Ferenc: Anyag és technika Makó népi építészetében. A Makói Múzeum Füzetei 24. (Makó, 1979)

A házépítésnél a vályognak jutott még jelentősebb szerep. Házat is építettek belőle, de Makón inkább csak kiegészítő építőanyagnak számított. A cigányputrik szinte kivétel nélkül vályogból készültek. Főleg olyan családok alkalmazták, ahol nem tudták megfizetni a faltömőket, saját erőből kényszerültek vályogot verni. A vertfalú házaknál kiegészítő építőanyagként alkalmazták. Ebből készült a padlás magasító fala, a szabadkémény, az épülettoldások és a melléképületek egy része. Makón vályogvetéssel iparszerűen Maróti Antal foglalkozott. Apja és nagyapja is vályogvető volt. Bányászati engedélye a levente lőtér melletti gerizdesi földjére szólt. 1940-től 1972-ig működött. abc d 10. Lyukas vályogvető formák Sárkészítéskor a föld termőrétegét lehányták, majd az alatta levő talajból leszakított földet karikába húzták és meglocsolták. Egy órai állás után kapával fölvágták, majd pihentették. Marótiék leginkább polyva nélküli nyers téglát vertek. Olyan kitűnő volt a földjük, hogy így sem repedezett meg. A nyerstéglát vályogként adták el, de házilagos citlon kemencében ki is égették. A teljes munkafolyamatot a gödör alján, a placcon végezték. Amikor a sár megkelt, kubikostalicskával egy palincson feltolták a vályogvető asztalra. A palincs alá erősítésnek bakkokat tettek. A talicska tolásához hámot nem igen használtak, nehogy a palincsról lecsúszó talicska az embert is lerántsa. A veréshez fenekes vályogvetőt használtak, amelyet vizesvödörbe, majd polyvába vagy száraz homokba mártottak. A sarat vizes kézzel — a kenyérhez hasonlóan — kiszakajtották, möggöngyölítötték és belevágták a formába, majd fakéssel vagy lehúzóval lesimították. Ezt követően a vályogvetőt erősen leütötték az asztalra, hogy a sár b c 11. Fenekes vályog- és téglavető formák 12. Lehúzó 185