Tóth Ferenc: Anyag és technika Makó népi építészetében. A Makói Múzeum Füzetei 24. (Makó, 1979)

Egyszerre sohasem verték fel az egész házat, ez mindig két szakaszban történt. Előbb a ház hátulját készítették el, illetve a két vég- és közfal felét, majd a ház elejét illetve a hiányzó vég- és közfal részeket. Ha nem így osztották volna el a munkát, akkor a szomszéd portáján kényszerültek volna taposni és a talicskázás is hosszabb úton történt volna. A munka minden nap a föld kihányásával kezdődött. Az udvaron, a kert végében vagy ritkán az utcán 10—15 méter hosszú, három ásónyom széles gödröt kezdtek ásni. Ilyenkor a banda megoszlása három ásós három lapátos volt. A lapátolás azért volt fontos, mert a taposástól möggaluskásodott a föld, és ez a falverésre nem alkalmas. Ha a talajvíz engedte, hat ásónyomra is lementek. Szárazság idején a földetpáholták, locsolták is. A következő napokban is 3—3 ásó szélességben dobták ki a földet, mire a ház elkészült, egy nagy szögletes gödör keletkezett. A föld kitermelését hajnalban kezdték. Más akkor fordította girincre az asszonyt, amikor mi már javában hánytuk a földet — mondta az egyik faltömő. A kihányás után reggeliztek, ami nyárson sült szalonnából állt. Talicskázáskor a földet mindig alulról lapátolták, így keveredett a fekete és a sárga föld. Bontáskor vagy javításkor gyakori a tiszta sárgaföld fal is. Ezt nehezebb verni, de ha kiszárad, szinte olyan, mint a beton, véséskor szikrázik a szerszám, a vizet nem veszi be. A csigákkal teli anyag éppúgy nem alkalmas falverésre, mint a régi házfal. Ez már morzsás, ki van dögölve, kovászos, nincs elevensége, kiment az erő belőle. A földet deszkakaloda közé verik. A deszka szélessége 1 sukk (30,4 cm), vastagsága 1 col (2,5 cm). A deszkákat zsinórmérték szerint állították be. Az első és az utolsó deszkaállításkor vízimértéket is használtak. A deszkák közé az oszlopok irányában — a falvastagságnak megfelelő hosszúságú— lécet, emelőfát, feszítőfát raktak. A feszítőfát ferdén helyezték a deszkák közé. Addig ütögették a szekercével, amíg a zsinór kívánta. Kívül a gerenda és deszka közé ütött ékkel szabályozták. Első állításkor vagy deszkaemeléskor a feszítőfát a deszka közepébe ütötték, később emelték feljebb vagy ha a deszka homorodása úgy kívánta. A falverő banda hat vagy hét tagú volt. Hét fő esetén két talicskás állandóan hordta a földet, a lapátos ezt a kalodába hányta. A föld döngölését két-három tömős és egy-két furkós végezte. Az első tömős a legtapasztaltabb falverő, a bandagazda. Ő figyelte, hogy mögy a fal, vagyis ő vezette a falat. Hat személyes banda esetén öt fő talicskával annyi földet hordott a fal tövéhez, amennyi egy deszkába szükségeltetett. Ez alatt a bandagazda istránggal összekötötte a függőleges gerendákat és zsinórmérték szerint beállította a deszkákat. Ilyenkor öten végezték a döngölést: hárman tömőfával, ketten furkóval. Az egyik furkó lehet kerek, a másik szögletes volt. Ez utóbbival a sarkokban és deszka mellett is jól lehetett tömöríteni a földet. Az első tömős, a falvezető mindig hátrafelé halad, a többiek előre. Ahogyan két kovács dolgozik az üllőn, ütemre ment a faltömés is. A ritmust a két furkós ütötte, az élezők közbe vertek, de ez nem csattog, mert ott puha a föld. A lapátosoknak úgy kellett a földet földobniok, hogy a levegőben megforduljon, akkor egyenletesen terült a deszkák között. Amikor a lapátosok már nem láttak bele a kalodába, a bandagazda irányította a föld hányását: elől a fán az első! Elől a fán mind a kettő! Gyenge Miklós csak ennyit mondott: Elől a fán! Ilyenkor a következő gerendaközt kellett meghányni. Akkor jó a vertfal, amikor a furkó nem pufog, hanem csattog. A hatodik deszkaemelésnél az egyik furkós — illetve héttagú bandánál az egyik tömős — lement lapátolni. A lapátosok felváltva dolgoztak. Amíg az egyik meghányta az egyik méternyi faközt (gerendától gerendáig), addig a másik megtisztította a lapátot és szusszantott egyet. Minden deszkaemelésnél a banda tagjai cserélték egymást, csak a banda178