Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)

„VAN ITT MÉG NÉHÁNY JÓ IDŐS KOMÁM" - Dr. Könyves Kolonics József búcsúztató beszéde dr. Espersit János temetésén - Péter László: „Voltak férfiak"—Emlékezés Könyves-Kolonics Józsefre—

kimondotta: amennyiben útlevelet nem kap, még közvetve sem képviselteti magát az ünnepségen. A hazai hatóságok megakadályozták, hogy Makó követe részt vegyen az amerikai Kossuth-ünnepségen! Kolonics József rendíthetetlenül küzdött a makói és környékbeli nép jogaiért, szót emelt a nagybirtokrendszer ellen, a püspökielei uradalmi földek szétosztásáért, s a hagymásszövetkezetek élén a makói kishagymások érdekeiért. Nem csoda, ha 1932-ben, a szélsőjobboldal tollnoka, Milotay István az osztálytársadalomra veszélyes izgatást látott az ő és küzdőtársai politikai tevékenységében és „csanádi riportsorozatában" fölhívta a hatalom figyelmét a viharsarki szocialisták és makói polgári radikálisok „veszedelmes" működésére. S aztán jött a fasizmus... Könyves Kolonics József bátor hangja az embertelenség, az uszítás egyre erősödő áradatában a humanizmus, az emberi szabadság és a nemzeti függetlenség eszméit hirdette. A fölszabadulás után, a Délmagyarország 1944. november 29-i számában „Voltak férfiak" című cikkében ezért írhatta joggal Erdei Ferenc — kinek, mint ügyvédjelöltnek Kolonics principálisa, s a hagymaszövetkezet ügyeinek intézésében, a helyi politikában mestere volt —, hogy akadtak — bár kevesen — bátor férfiak, akik szembe mertek szállani a fasiszta viharral. „Nemzeti szerencsétlenség lett — írta itt Erdei —, hogy ilyen kevés volt a kemény gerinc, annál inkább idézzük őket. Nem elégtételként — az elégtételt a történelem adta meg, — hanem példaképp és biztatással, hogy minden körülmények között meg lehet maradni embernek és magyarnak, csak bátornak és erősnek kell lenni." Kolonics, mondotta Erdei, ilyen „ritka szálfa volt a legsötétebb években" és idézte Kolonicsnak, aki a fölszabadító szovjet csapatok parancsnokának megbízásából a város élére került, nyilatkozatát is: „Mi minden poklokon keresztül hűek maradtunk... kiállunk jelenteni, hogy ez elpusztult régi gárda örökébe egy győzelmes új világ érkezett... Az aljas gonoszság és öngyilkos butaság szellemeit elűzték a felkelő nap sugarai. Új világ születik. Mint öreg zászlótartó mélyen meghajtom a zászlót az emberi, nemzeti és népszabadság diadala előtt. Meghajtom a zászlót a diadalt már meg nem érő régi gárda emléke és táborunk jelenlegi, még fiatal tetterős új harcosai előtt. A mienk, öregeké a küzdelmes, de dicsőséges múlt, az övéké fiataloké a diadalmas, boldog jövendő." így fogadta új világunkat a haladás és szabadság öreg harcosa. S ha a kór, a betegség nemsokára ki is ütötte kezéből a harci lobogót, mindvégig figyelemmel kísérte napjaink alakulását. Utolsó éveiben Makó és a makóiak nem adták meg neki azt a megbecsülést és tiszteletet, ami a demokrácia és társadalmi haladás igaz bajnokának kijárt volna. Holott Kolonics József emberi nagysága, szabadságszeretete, minden igaz és haladó ügy mellé állása, a munkásság és parasztság fölemelkedéséért a maga posztján megharcolt harca méltó arra, hogy emlékét Makó és a forradalmas Viharsarok népe kegyelettel őrizze. Eszméi, melyeket örökül hagyott ránk, új értelemmel telítődve ma is időszerűek. Viharsarok, 1956. június 10. 24