Eperjessy Kálmán: Csanád megye az első katonai felvétel (1782–1785) idején.A Makói Múzeum Füzetei 7. (Makó, 1971)

1. A katonai felvétel

egy-egy csárda jelent. Ilyenek a földeáki határban a Gajdosi-, Rákosi-, Igásicsárda, amelyek néha az elpusztult falu nevét is őrzik. Az utazónak pedig tájékozódásul és postaállomásul is szolgálnak. A térképen a földrajzi nevek írásában nincs következetesség. Az elírások és hibák a magyar nyelv nem tudásából származnak. Az ilyen nevek azonosítása és helyreigazítása hálás feladata lehetne a megye helytörténeti kutatásának. Sámson puszta (XX. 28.) szórványtelepülés csekély fásítással. Makóhoz tartozó határának egyes részein, amint a gémeskutas szállások is mutatják, kezdik feltörni a rétet szántóföldnek. Sík határának jórésze homokbuckákkal megszakított vízállásos hely. Legnagyobb vize a Száraz-Ér (folyó mocsár), amely magas vízálláskor ki szokott önteni. Apátfalva (XX. 30.) A Magyar Királyi Kamara telepítése. Szabályos alaprajzzal, rendezett belterülettel. Tipikus folyóparti község. Valósággal hozzátapad a Maroshoz, amelyen a mély víz miatt csak a kijelölt gázlón át lehet közlekedni. Sík határának egyhangúságát szintén a halmok szakítják meg: Nagyhalom, Cigányok halma, Leleszi halom, Bekai halom stb. Mintegy 1000 főnyi magyar lakossága termékeny földön és jókarban tartott legelőkön gazdálkodik (696 igásmarha, 328 ló). A Bekai Rét, Békái halom, Béka puszta az egykori Bekenfalva (Bökény) nevét őrzi. A Maros partján és szigetein növő fűzfaerdők a közlekedést nem akadályozzák. Csanád (XX. 30.) A katonai felvétel idején kamarai község. Királyi kamarai telepítés az elpusztult, egykor virágzó Csanád vár és mezőváros helyén Apátfalvához hasonlóan, amellyel csaknem teljesen összenőtt. Szintén folyóparti község. Határtagolódása, alaprajza is sokban hasonlít hozzá. Mintegy 900 főnyi lakosságából 200 főnyi a magyar, a többi szerb és román. A Maros folyón át való közlekedés itt is kompon történik. Száraz időben gyalog is át lehet rajta kelni. Tavaszi esőzés idején a folyó a községet elárasztja. Állatállományának növekvő száma arra mutat, hogy a községben inkább a legelőgazdálkodás van túlsúlyban. Méhészettel is foglalkoznak. 1775-ben 204 méhkast írtak össze. Makó (XX. 30.) A felvétel idején az egyetlen város a megyében. Helyzeti energiájánál fogva mindig fontos kormányzati, gazdasági és kulturális funkciókat teljesített. Városképe jellemzően mutatja az alföldi parasztvárosnak városból, faluból és tanyából álló hármas tagolódását: a belső városmagot, a falusias övezetet és a környező tanyavilágot. Elhivatottságát mutatja, hogy háromszori pusztulásából (1552, 1596, 1686) mindannyiszor magához tért. Tizenöt falu menekülő népe gyarapította határát és lélekszámát. Háború és elemi csapások akadályozták építészeti fejlődését. A felvétel idején rendezett városképnek, kiépült úthálózatnak nyoma sincsen. Makó élete elválaszthatatlanul összeforrott a Marossal, akárcsak Szegedé a Tiszával. A Maros kísérő élettársa, ellensége és barátja volt a városnak. Vizével táplálta, homokos hordalékával gazdagította, de áradásaival sokszor végveszélybe sodorta. A városba irányuló kereskedelem főútvonala is a Maros folyó volt. A gabona- és sószállító hajók kikötőhelye és egyben forgalmas állat- és kirakóvásárok színhelye. Az Erdélyből érkező hajók visszatérőben az Alföld terményeit vitték magukkal. A folyó partján nagy sóraktár volt. A szabályozatlan folyón virágzó volt a halászat is. A városnak állandó gondját képezte a folyó megfékezése. A tanácsban a töltésbíráknak fontos szerepe volt. A Maros vízjárása a városkép alakulását is meghatározta. 1754-ben csak úgy sikerült a végveszély elhárítása, hogy a város szívének tartó kanyarulatot átvágták. 5