Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2005 (Szeged, 2006)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - N. Szabó Magdolna: Adatok az alakor (Triticum monococcum L.) székelyföldi termesztéséhez

vagy helytörténeti közlésben, ezek azonban csak az előfordulást bizonyító apró adalékok. Felvetődik továbbá a terminológiai problematikához szorosan kapcsolható tájnyelvi változatok, névvariánsok, illetve a növény lokális termesztésére jellemző speciális szókészlet kérdése. Esetünkben a két említett „kistájon" is eltérő elnevezésekkel találkozunk. A Küsmöd patak és Bözöd patak mentén fekvő két településen „alakor"-nak, a Székelyudvarhelytől nyugatra fekvő (Vágás völgye) falvaiban pedig „orokoj"-nak mondják. A két, földrajzilag egymáshoz közel fekvő terület névvariánsai további nyelvészeti vizsgálódásokat igényel. Érdekes, hogy a tájnyelvi eltérés ellenére a két kistáj között napjainkban szoros kapcsolat áll fenn a vetőmag beszerzése terén. Külön megválaszolandó kérdés, hogy az évről évre csökkenő termésterületekkel hogyan biztosítják a vetőmagot, s ennek hiányában milyen forrásokra támaszkodhatnak. Ehhez egyelőre nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű adat. A szórványos gyűjtések azt mutatják, hogy szorosan öszszefügg a legújabb kori termelési módokkal, termelési céllal, és a mezőgazdaság, ill. tulajdonviszonyok háború utáni átszervezésével. Az '50-es évek végére lezárult itt a kollektivizálás. A kollektív kezdetben - engedve az évszázados hagyományoknak, - hagyta, hogy a nép az állami földekről szedjen szalmának valót. Az állami gazdaság természetesen kifejezetten a nemesített búzafajokat részesítette előnyben, aminek szalmája alkalmatlan volt a minőségi fonat előállításához. így arra kényszerültek a kalapfonással foglalkozó családok, hogy a saját tulajdonú belső kertekben, a háztáji parcellákon termesszenek fonásra alkalmas szalmát. Olyan fajtákat, amelyek évszázadokon keresztül tradicionálisan is szereplői voltak a családi mezőgazdaságoknak. Két gabonafaj tudott alkalmazkodni a feltételekhez: a már ismertetett alakor, ill. a helyi nevén „csóréfejű" („csurdéfejű") búza, azaz a tarbúza. E két búzafaj mindig párhuzamosan van jelen a kalapkötö falvakban Arányaik változóak, de inkább a tarbúzát részesítik előnyben. Célunk, hogy az elkövetkezendő években a vetésterületek nagyságát, a háziipari felhasználás végett termesztett búzafajok arányát, és főleg az alakor hányadát a vizsgált falvakban feltérképezzük. Végül, de nem utolsó sorban fontos az alakorhoz köthető művelési, feldolgozási ismeretek, gazdálkodási szokások, esetleg hiedelmek falvankénti, kistájankénti vizsgálatának rögzítése. Kutatásaink során az 1990-es évek derekától követjük a székelyföldi szalmakalap-készítés hagyományait, munkamenetét, fejlődését és sorvadását. Ennek részeként találkoztam a fenti szalmakalap-készítő falvak mindegyikében az alakorral. Felismerve az ősi gabona jelentőségét, csak az utóbbi években szenteltem külön figyelmet az alakortermesztés körülményeire.