Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2005 (Szeged, 2006)
NÉPRAJZTUDOMÁNY - Kalmár Zoltán: It njukszik... Írott formában rögzült nyelvhasználati szokások a szerémségi (SCG) Maradék római katolikus temetőjében lévő sírfeliratok tükrében – esettanulmány
szokások vizsgálatakor derült fény a közösségi viselkedésformák átalakulására 33 , melyek minden bizonnyal nagyban befolyásolták és befolyásolják a nyelvhasználati szokásokat. A bajban, bánatban a faluközösség tagjai, szomszédok, az azonos és más vallásúak, szerbek, horvátok magyarok egyaránt osztoznak. Mindezek arra ösztönzik a magyar katolikusokat, hogy nyelvben is megmutatkozó befogadást tanúsítsanak a külsőségeket illetően. Ez a törekvés viszont a magyar nyelv fokozatos kiszorulását eredményezi a temetőkultúrából. Ha időben próbálnánk meghatározni a folyamat kezdetét, akkor az 1960-as évek közepét kellene megjelölnünk. Ez az az időpont amikor egy kőfaragó váltás történik: korábban újvidéki mesterekkel dolgoztattak és az egykor háromnyelvű városban, a polgári hagyományok romjain még megmaradtak azok a kapcsolatok és kisipari műhelyek ahol a nyelvi igényeket is ki tudták elégíteni. A szerb és horvát nyelvismeret felerősödése és a földrajzi közelség miatt lassan átalakult a kapcsolatháló: Ruma, Ürög, India és alkalmanként Belgrád kőfaragó mesterei dolgoznak a maradékiaknak. Ez a gazdasági kapcsolat némileg gyorsítja a szövegromlás folyamatát, ugyanakkor ezeken a csatornákon egy más ízlésvilág is beszüremkedik a temetőkultúrába. A közösségi jelrendszerben, a szimbólumok érezhetően veszítenek jelentőségükből: nem csak a nyelvi formulák, hanem a valláshoz szorosabban kötődő kereszt is ez időtájt szorult vissza korábbi hangsúlyos díszítő-jelölő pozíciójából. Az urbánus temetőben a korábbi porcelán fényképes ábrázolások helyére a szitanyomásos-maratásos technika lépett ami az elhunyt vizuális ábrázolását illeti, ugyanakkor terjednek az igen hosszú, a néhai hozzátartozó földi életében fontosnak tartott életrajzi részleteket megörökítő sírversek. Ezek a szövegek kizárólagosan horvát nyelven íródtak, ami mutatja, hogy a temetői intimitásból is kiszorul a kisebbségben lévő nemzetiség nyelve. A közösségi nyelvkód egységesül, ami azt eredményezi, hogy a külső szemlélő számára bizonyos információk érthetetlenné válnak, illetve csak akkor válnak érthetővé, ha helyi vezetővel jár a sírkertben, olyannal aki jól ismeri a faluközösséget és könnyen dekódolja a síremlékre felvésett üzenetet. így szerezhet a temetőbe látogató tudomást arról, hogy a sír néhai magyar, horvát vagy szlovák nemzetiségű maradéki polgárt takar-e. Amíg a szegregáció a távolságtartást, a kulturális identitás megőrzésének egy lehetséges módját jelentette - túl azon, hogy a falurészek közötti együttműködés szintjét a kölcsönös előnyök alapján működtették a közösségek - addig az elkülönülő településrészek homogenitásának széttördelése felgyorsította a magyar közösség nyelvi-kulturális hasonulását. Ennek a hasonulásnak az ezredvégen számos jele tapasztalható: az endogámia megVó.: Klamár Sára, 2005.
