A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

V. fejezet - A terület cincéreiről (Cerambycidae) - Homokpuszták cincérei

ten némileg más a helyzet. Itt a sztenök oligofág fajok esetében általában létezik egy (esetleg néhány) preferált növény, amelyben a helyi népesség kifejlődik. A tápnövények kiválasztása több tényezőre vezethető vissza, melyek közül az aktuális tápnövény-kínálat alapvető prioritás. — Ha találunk preferált tápnövényt, lényeges annak a helyi elterjedése. Monofág és sztenök oligofág populációknál, többnyire ez dönti el, hogy az adott állomány milyen élőhelyeket népesít be. (Következésképp a tápnövény határozza meg a toposzt.) — Amennyiben viráglátogató fajról van szó, az aktuális virágspektrum szintén szelektáló faktor lehet. — Behurcolt fajok tápnövény választásánál orientáló adatnak számít, hogy melyik fával kerültek át az állatok az új környezetbe. A következőkben kizárólag azokat a cincéreket tárgyaljuk, melyek erősen kapcsolódnak tápnövényükhöz, vagy azokon keresztül valamely élőhely-típushoz kötődnek. A teljes Cerambycida faunán belül (a fenyvesek kivételével) ezek részaránya mindenütt viszonylag csekély. Homokpuszták cincérei A homokpuszták cincérei 3 nagyobb csoportba oszthatók, ezek: — Homokpuszíai fajok Ezek a fajok a Duna-Tisza közén kizárólag homokterületeken fordulnak elő. Meghatározó jelentőségű élőhelyeik a zsályás-legyezőfüves sztyepprétek (Astragalo-Fetucetum rupicolae) és az évelő nyílt homokpusztai gyepek (Festucetum vaginatae danubiale). Tápnövényeik elterjedésének függvényében biotópként szóba jöhetnek még a homoki legelök (Potentillo-Festucetum pseudovinae) is. — Homok- és löszpusztai fajok Az ide tartozó állatok a homok és löszpusztákon, továbbá az alacsonyabb hegyek sziklafüves helyein egyaránt előfordulnak. Homoki biotópjaik megegyeznek az előző csoportéval, a kötött talajú vidéken a löszgyepeket (SalvioFestucetum rupicolae) részesítik előnyben. — Tág tűréshatárú fajok Ebbe a csoportba azokat a cincéreket sorolhatjuk, melyek még populációs szinten sem kötődnek túl szorosan egyetlen (estleg néhány) tápnövényhez. Nagy ökológiai tűrőképességüknek köszönhetően, számos élőhely-típusban megtalálhatók (következésképp oligo- vagy eurytop állatok). Bár az alföldi gyepekben ez a csoport a legnagyobb faj- és egyedszámú, az adott élőhely minőségi (kvalitatív) jellemzéséhez semmilyen támpontot sem nyújt.