A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

IV. fejezet - A homoki erdősítés módszeriről az 1800-as évek elejétől 1879-ig - Az újítások kora

szítéit helyekre nyár és fűz dugványokat raktak le, vigyázva arra, hogy a gyepet ne bontsák meg túlzottan —idézi Magyar (1961)-. Witsch Rudolf elképzelése erősen hasonlít a szegedi gazdák „szalmahengeres" talaj kötéséhez. Ennek az a lényege, hogy a homokra leszórt nagy mennyiségű szalmát egy tüskékkel ellátott nehéz fahengerrel a talajba dolgozták. így a böjti szelek nem tudták elhordani a homokot (Korek 1947). A szántóföldi müvelésnél fontos volt az apróbb buckák előzetes eltüntetése. Ezt Szeged-Alsótanyán az ún. högyhúzóval végezték (Nagy 1956). Lényegét illetően, hasonló megoldást alkalmaztak a delibláti homokkötések során is. A homokos felszínt 60-70 cm széles borókarőzse pasztákkal takarták le. A közbülső sávokat magyar csenkesz (Festuca vaginata) maggal vetették be, majd ide akácot ültettek (Magyar 1961). Ezek az eljárások, a termőhelynek megfelelő fűfaj választás esetén (mint ahogy az a Delibláton néhány évtized múlva történt), valószínűleg hatékonynak bizonyultak. Mindenek előtt a gyep (vagy a behengerelt szalma) akadályozza a kisebb kifúvásokat, és szerves anyagot juttat az alapkőzetnek tekinthető sívó homokba. Különféle mechanizmusok révén, mind a szalma, mind a füvek növelik a talaj nitrogén tartalmát (Krizsik 2000, Mordelet et al 1996). A kialakuló gyep közvetve, a talaj fizikai tulajdonságainak módosításával és a tápanyag bevitelével is hat annak mikrobiális összetételre. A gyökérzóna mikroorganizmusai (baktériumok és gombák) elősegítik a fácskák megmaradását (Krizsik 2000). A telepített pionír fűtársulás természetesen nem azonos a többé-kevésbé szikesedő talajon kialakult záródott ősgyeppel. Kiss Ferenctől (1939) tudjuk, hogy ,,..a siványok között lévő, gyeppel benőtt területeken, vagy ha ezeket csak sekélyen fedte homok, az erdősítés eredménye már a fogamzásban sem volt kielégítő, annál kevésbé a további fejlődésben. " Szeged főerdőmesterének közbevetését akkor érthetjük meg, ha vetünk egy pillantást Giba Antal (1841-44) alsó-tanyai térképszelvényeire. A füves puszták a kiterjedt buckaközökben húzódó semlyékes vonulatok területére koncentrálódtak, ahol 3 tényező is nehezítette a fásítást, ezek: — a mindenütt kimutatható több-kevesebb szikes jelleg, — a rendszeres elöntések nemkívánatos hatásai, — és a több évtizedes (esetenként több évszázados) legeltetés következményei. Ha a társulások természetes egymásra épülését nézzük, az itteni szériesz akkor is más, mint a homokbuckák esetében. Technológiai szempontból feltétlenül érdekes, hogy Szeged környékén a kézi erővel végzett dugványozások mellett okszerűen alkalmazták az ősi, ám 132