A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

IV. fejezet - A kiskunság (célirányos) fásítása az I. Magyar Erdőtörvényig (1879. évi XXXI. tc.), különös tekintettel a délkeleti területekre - A török idők fás szárú emlékei Szeged és Szabadka városok birtokterületén

A kiskunság (célirányos) fásítása az I. Magyar Erdőtörvényig (1879. évi XXXI. tc), különös tekintettel a délkeleti területekre A török idők fás szárú emlékei Szeged és Szabadka városok birtokterületén A szegedi homokvidéken Kaltschmidt Ábrahám 1747-ben készített térképén mindössze egyetlen apróbb erdőfolt látható a Kőrös-értől északra. Azonosítása a korabeli felvételezés pontatlansága miatt csaknem lehetetlen feladat, mégis többen megkísérlik. Az I. Katonai Felmérés idején a mai Magyari-erdő buckásaiban tűnik fel egy jellegzetes cseppformájú facsoport (1783., Coll. XXVI. Sect. 32.), a molyhos tölgyekből (Quercus pubescens) álló „Nesztorok erdeje" (Kiss 1939). A szájhagyományok szerint: „Azon szétszórt makkokból származottnak lenni mondottak, melyeket a török kergetésekor, az. ott tanyázó Hadak lovai számára abraknak oda hordtak. " (idézi Kiss 1927, Vedres 1825). A valóság minden bizonnyal sokkal prózaibb ennél. A konszolidáltabb időszakokban, a törökök egyes khász városok (pl. Kecskemét) mellett, robotmunkával telepíttettetek erdőket (Kosáry 1962). Mennyiségükről és kiterjedésükről nincsenek megbízható adatok. A (későbbi) kéziratos térképek tanúsága szerint, a hajdani fásítások kis területüek lehettek. Minőségük (a szakszerűtlen telepítés miatt) csak a megfelelő termőhelyeken érhette el a kívánt színvonalat. A DunaTisza közén, a városok határában talált, nagyon idősnek tartott (a néphagyomány szerint esetenként a Honfoglalás idejéből származó) facsoportok tetemes része, ilyen török-kori telepítés. (Városunk vonatkozásában lásd Kiss Ferenc (1939) „Szeged erdészete" c. munkáját.) Munkahipotézisünk az, hogy a „Nesztorok erdeje" egy korabeli gázlófásítás kiegészítő részének tekinthető. Az I. Katonai Felmérés aktuális szelvényén (1783, Coll. XXVI. Sect. 32.) a hadmérnökök ettől az erdőtől délkeletre átkelőt ábrázoltak a Kőrös-éren. Ballá Antal 1778. évi térképén a Szabadkáról Kiskunhalasra, majd Kiskunfélegyházára (végül Pestre) vezető út az átkelőtől északra húzódik. A kettő közötti távolság még öt kilométer sincs, melynek leküzdése csatlakozó út híján sem jelenthetett akadályt. A környék ismeretében szinte lehetetlen, hogy a veszélyes lápvidéken átvezető biztonságos átkelőt korábban kihasználatlanul hagyták volna. Az ér déli partján, közvetlenül az átkelő előtti dombon, a „Hantossi" csárda közelében újabb erdőfolt tűnik fel. Ezek a szabadkai „török fák" Prodán Gyula (1915) szerint éppúgy molyhos tölgyek (Quercus pubescens) voltak, mint a sze-