A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 4. (Szeged, 2008)

Indoklás (helyett) - Bevezetés a Csongrád megye természetes és természetközeli élőhelyeinek védelméről sorozathoz

Kiemelt feladataink között éppen ezért első helyen említhetjük rohamosan fogyatkozó természeti értékeink megmentését. A cselekvési idő szűkebb pátriánkban kétségbeejtően kevés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a 24. óra vége felé közeledünk. Ha most nem élünk lehetőségeinkkel, később nem lesz miről vitatkozni. Sajnos az utolsó perc jelentőségével már eddig is jó néhányszor szembesültünk. Vidékünkön, a Tisza és a Maros folyó hullámtereinek kivételével, valamennyi védelemre javasolt terület izolátum. Ezek, jellegüktől és kiterjedésüktől függően, fokozottan érzékenyek a külső hatásokra. Elég csupán arra a jelenségre utalni, amit a laikusok is első látásra észrevesznek. Ahol valami pesszimum faktor nem állja útját a gyomosodásnak (mint pl. a szikeseken), ott mindenütt megfigyelhető ez a folyamat. Az elmúlt évtizedben a „természetátalakítás" robbanásszerűen felgyorsult. A „Csongrád megye természetes és természetközeli élőhelyeinek védelméről" készült sorozat írásánál tudatosult, hogy az 1990 és 1996 közötti botanikai adatok egy része ma már csak papíron létezik. A csilláros madártej (Ornithogalum refractum) a különféle tereprendezések hatására, mindkét általunk ismert lelőhelyéről (a szegedi Körtöltésről és a makói Maros töltésről -Gaskó 1999, Tóth 1967-) eltűnt. Meglévő ismereteink alapján a populációk honosságát sem tudjuk megítélni, hiszen a töltések másodlagos élőhelyek. Mivel a szóban forgó növényből 10 éve nem találtunk egyetlen példányt sem, összegzésünkből kihagytuk ezt a fajt. Ásotthalmon végveszélybe kerültek a Tőzegbánya sztyepprétjein tenyésző egyhajúvirágok (Bulbocodium vernum) és a Rívó-erdő tisztásain megtelepült tavaszi héricsek (Adonis vernalis). A Dél-Alföldön florisztikai érdekességnek számító fehér zászpa (Veratrum album) zákányszéki termőhelyét a beszántás fenyegeti. 1994ben az itteni állomány tőszáma, óvatos becslések szerint is, 20.000 feletti volt. A példákat hosszasan lehetne sorolni, de egy gyászkeretes lista a lényegen semmit sem változtat. Tudomásul kell vennünk, hogy az izolátumok elhúzódó védetté nyilvánításánál, a természeti értékek pusztulása része az ügymenetnek. Ilyenkor a korrektség érdekében egyet tehetünk, ahol eltűnt fajra, vagy időközben alaposan megváltozott populációméretre hivatkozunk, ott közöljük a megfigyelések évszámait. Sokan (főleg a gazdálkodók) úgy gondolják, hogy a jóval alkalmazkodó-képesebb és mobilabb állatoknál kisebb a baj, ez azonban legfel-