A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)

III. fejezet; Múzeum és természetvédelem - A Fehér-tó védetté nyilvánításáról, és a helyi természetvédelem hőskoráról

Az egyeztetés résztvevői, a jelenléti ív szerint a következők voltak: Sorszám Név Kiküldő szerv 1. Nagy Dániel Halgazdasági Tröszt 2, Ribánszky Miklós Halgazdasági Tröszt 3. Ladányi Benedek Szeged Városi Tanács VB. 4. Köves N. Országos Vízügyi Főigazgatóság 5. Balló Béla Vízügyi Igazgatóság, Szeged 6. Balló Iván Vízügyi Igazgatóság, Szeged 7. Horváth Károly Szegcdi Halgazdaság 8. Róth Gyula Szegedi Halgazdaság 9. Tasnádi Róbert Szegedi Halgazdaság 10. dr. Bereczk Péter kandidátus 1 1. dr. Vertse Albert Madártani Intézet 12. dr. Keve András Madártani Intézet 13. Gács György Idegenforgalmi Hivatal 14. Olvashatatlan aláírás Megyei Tanács VB. 15. Joósfhy „Képes Magyarország" 16. Vida László Csongrádmegyei Erdőgazdaság 17. Hallósv Miklós Csongrádmegyei Erdőgazdaság 18. Koleszár Béla „Délmagyarország" 19. Kenyeres Lajos Országos Természetvédelmi Tanács 20. Kanyó István Országos Természetvédelmi Tanács A jegyzőkönyvben előforduló névelírás rosszat jelent, mert amikor a kiváló tudósba (képletesen szólva) belerúgtak, előtte mindig le Bereck Péterezték. Had érezze az a mihaszna madarász, hogy hozzájuk képest mennyire kicsi és jelentéktelen. Annak bizonyítására, hogy megállapításuk most sem légből kapott, humorizáljunk egyet kicsit az 1960-as évek stílusában. A fekete humor abban különbözik a megszokott jópofaságoktól, hogy az adott helyzetben és időben többnyire bántó. Ennek ellenére - egyfajta tűrési tesztként az érintetteknek illik a félresikeredett poénokon derülni, vagy legalábbis zokszó nélkül tudomásul venni azokat. Aki mégis nehezményezné a dolgot, annak nincs humorérzéke. A „pozitív reagálás" azonban, közel 40 év elteltével, már senkitől sem várható el. Valahogy így van ez a fehér-tavi védettséggel is, amely a hazai természetvédelem legöregebb (bár korántsem társtalan) állatorvosi lova. A szóban forgó cikk „Fehértói képeskönyv" címmel, 1965-ben a „Ludas Matyi"-ban jelent meg. Szerzője a kor egyik legkiválóbb humoristája, Somogyi Pál volt (Somogyi 1965). A valóságtól elvonatkoztatva (1961-62-ben a teljes „Vadvízországból" halastó lett) az írás kifejezetten szórakoztató. A baj csupán az, hogy az „átlagos nagyvárosi polgár" tényleg ennyit értett meg az egészből. (A döntéshozók sajnos még ennyit sem.)