A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Vetyehát hal (Pisces) faunája

szerepelnek: Zirega halastó, Gyecsa [Deucha], Kerektó, más sáros halastó Márton falujának közelében, Kuntó, Győ [Felgyő?] határában (Blazovich 1985/a). A rekesztékek lerakását szintén Árpád-kori forrásból ismerjük (Szilágyi 1971): „A Hót Tiszának rekesztje a Tisza partyától mint egy 120 Lépésnyire tétessen le, és pedig akkor a midőn a Rekesztnél a Hót Tiszának a partya mind a két felöl Száraz lészen". Nem véletlen az sem, hogy a Tápai-rét legnagyobb csukható-nyitható halastavának a neve már 1247-ben feltűnik IV. Béla adománylevelében, melyben a tavat a szegedi hospeseknek ajándékozza. nemkülönben azt a bizonyos halastavat, névszerint Vártót [Warthow], amely a tatárok által kiirtott Csupor [Chupur] nemzetség tagjaié volt, a fent nevezett hospeseinknek teljes kegyelmünkkel örök időkre adjuk, ..." (Blazovich 1985/a) A zavaros idők (török hódoltság, felszabadító háborúk, kuruc kor) után vidékünkön a korábbi rekesztéses tógazdálkodás eredeti formájában már sohasem éledt újjá. Reizner (1899/b) így ír erről: „A török hódoltság alatt lassankint elpusztultak a halastavak a halbőséget már csak a nagyobb áradások alkalmával észlelték, mert az apadás beálltával a halak legott a mederbe menekültek, hol a halászat már nehezebb és fáradságosabb volt." Nem biztos, hogy a magyarázat helyes, de a csukható-nyitható halastavak nagymérvű hiánya attól még tényként kezelhető. A holtágak, elárasztott láprétek halállományát nemcsak le lehetett halászni, de okszerű gazdálkodásnál le is kellett. Az eddig elmondottak után talán kissé furcsa, hogy az 1730-as években a sok hal esetenként már gondok forrásává vált. Bél Mátyás írta a Szegvár határában húzódó Kondora-érről: „A halbőség miatt csaknem bűzlik és jóllehet madarak tízezreit táplálja, sosem fogy ki, sőt állandóan bűzlik, kivéve, ha a hőségtől kiszárad, ez viszont csak ritkán fordul elő." (Valószínűleg a Kondora-ér megegyezik az I. katonai felmérés térképlapján -1784 Coll. XIX. Sect. 26.- Szegvártól északra ábrázolt, viszonylag nagy kiterjedésű Contra tóval) A lehalászás elmaradása esetén könnyen olyan helyzet alakulhatott ki, mint amilyenről Vásárhelyi János alispán tudósított a Makót fenyegető 1841. évi tiszai árvíz után (idézi Tóth 1992): „Az egész térség alig van ősszel egy pár napig vízmentesen, úgyhogy már most még kaszálónak, legelőnek se lehet használni, s a szegény adózók marhái legelőszűke miatt, kivált a száraz nyarakban, melyek a vidéket úgyis ostorozzák, éhségnek, dögnek vannak kitéve, hozzájárul ezekhez a posványosságban kigőzölgő egészségtelen levegő, kivált őszkori apadáskor, mikor a víz lehúzódván a mélyebb fenekekben temérdek halak oda szorulva megdöglenek, s mértföldekre érezhető az egésségnek felette ártalmas dögszagot terjesztenek."