A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Fás vegetáció

nnt a Vetyeháttól északra fekvő Nagyfa a hatalmas méretű nyárfákról kapta a nevét. Mint azt 1974-ben írta: „A Tisza-Maros hullámterein még 20-30 évvel ezelőtt is volt néhány öreg nyárfa". Az 1960-as évek elején e sorok írója a vetyeháti védett nyár és a torkolat között szintén látott 2 meglehetősen impozáns átmérőjű szürke nyár (Populus canescens) és 1 hasonlóan nagyméretű csomoros nyár (Populus nigra) tönköt. Az eddigiekből kiderül, hogy a szabályozások előtti időkben a vetyeháti holtágtól Makóig terjedő vidéken mindenképp számolni kell a szürke nyár (Populus canescens) jelenlétével. Gyakorisága nem vethető össze a füzekkel, valószínűleg kisebb csoportokban, esetleg szálanként ternyészett. Halász (1899) már idézett tanulmányában a makói hullámterekről a szürke nyár mellett a csomoros nyarat is -fekete nyár- (Populus nigra) említi. Ez utóbbi őshonossága (megtelepedési mechanizmusa, valamint az élőhelyek iránt támasztott igényei alapján) biztosra vehető, bár a kérdés eldöntését nehezíti, hogy fekete nyár a XVIII. és a XIX. században egyike volt az Alföldön leggyakrabban telepített fáknak. Vizes élőhelyek erdősítésére először Mária Terézia 1769. évi erdőrendtartása ajánlotta. A torkolatvidék áttekintése után érdemes vázlatosan kitérni a magasabb fekvésű maroslelei és makói árterek erdeire is. Az 1850-es évek elején (Makón Leién és Kopáncson) végzett kataszteri felmérések összesítője (idézi Tóth 1992) Makó belterületétől nyugatra, továbbá a lelei (Maroslele) Maros szakasz mentén hasonló kiterjedésű erdőket jelez, mint a Vertics-féle (1779) kataszter. Bár az adatok esetenként töredékesek (Tóth 1992), erdők vonatkozásában egyfajta trendet azért kirajzolnak. A kataszter szerint 1854-ben Makón és Leien a Maros-menti részeken az alábbi erdőterületeket vették nyilvántartásba: