A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - A terület faunagenezisének néhány problémája, különös tekintettel a bogár (Coleoptera) faunára

gük mind a Duna-Tisza közén, mind a folyóvölgyekben előfordul és sehol sem ritka. Alaptársulásaik a nedvességtől alig függnek, a skála a galagonyás fehérnyarastól (Festuco-Quercetum roboris populetosum albae) a füz-nyár ligeterdő szürkenyár állományáig (Salicetum albae-fragilis Populus canescens cons.) terjed. A folyó völgyében megtelepedett „montán és szubmonán" elemeket nem találtunk. Ez utóbbi elnevezést a régebbi szerzők (köztük Erdős József) valószínűleg a lomberdei (forestalis) fajok egyes csoportjainak szinonimjaként használták. A tágabb értelemben vett Maros-menti zöld sáv forestalis Cerambycidái nemcsak a (későbbi) hullámteret népesítették be, hanem az alap- és a kultúr vegetáció sokrétű kölcsönhatásai révén az egész környéket. Másodlagos hatásként a faáruval és tüzelővel történt behurcolásokkal szintén számolnunk kell, amelyek jó néhány kártevőként számon tartott faj szétterjedéséért felelősek. Az egyértelmű, hogy az Árpád-kortól bizonyíthatóan mocsarak és löszpuszták által lezárt Maros-Körös közéről az erdei fajok expandálása nem következhetett be, sőt ezek a területek a legtöbb sylvanus Cerambycidának áthatolhatatlan gátat jelentettek. Ezzel magyarázható, hogy a legkisebb faj számot éppen a lösz- és homokpuszták, továbbá újholocén szikesek által közrezárt egykori tiszai és kettős ártéren találtuk. Ide számítjuk természetesen a szabályozás után kialakított hullámtéri erdőket is. A (viszonylagos) monotonitást a természetes faktorokon kívül az erdészeti korszakok divatos fafaj választása szintén erősítette. így azután az sem meglepő, hogy ezen hullámterek környezetüknél szűkösebb alapfaunájában magas a széles tápnövény spektrumú polifág fajok aránya. A mentett területekkel folytatott faunacserére utal, hogy a vetyeháti és landori hullámtereken nincs olyan xylofág Cerambycida faj, amely a hazai Maros szakasz menti 2 km széles mentett sávban ne fordulna elő. (A Molorchus salicicola hiánya a megye tiszántúli felében a kutatás hézagosságaira vezethető vissza.) Különösen kevés azon xylofág fajok száma, amelyek tápnövényeik föld alatti elhalt részeiben, bent hagyott tuskókban és talajon fekvő, korhadó törzsekben fejlődnek (Leptura és Strangalia genusok). Igaz elterjedésüket a dél-alföldi virágspektrum is korlátozhatja. A kizárólag elhalt fák törzseiben élő fajok ezeknél kisebb mértékben ugyan, de szintén ki vannak téve az áradások pusztító hatásainak. (A problémát a „Speciális hullámtéri élőhelyek" c. fejezetben résztelezzük.) Néhány behurcolt, vagy új faunatag (Neoclytus acuminatus, Agapanthia osmanlis, Phymatodes puncticollis) itt jelent meg először a Dél-Alföldön, ami a vidék „aktív" faunakapu szerepére utal. A faunakapu többnyire a mentett részekkel együtt értendő. A Cerambycidak vizsgálatakor levont következtetések nem biztos, hogy más taxonokhoz tartozó, eltérő életmódú bogarakra maradéktalanul érvényesek. Avasi (1985, 1987) a torkolatvidék Carabida közösségét vizsgálva néhány megle-