A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999)

Kőhegyi Mihály – Rékási József: Adatok Észak-Bácska madarainak vonulásához, különös tekintettel a fehér gólya (Ciconia ciconia) ökológiai vizsgálatára

Táplálékcsere is bekövetkezhet, ahogy poszátáink, rigóink ősszel a rovareleségről bogyóevésre térnek át. Tehát a hőmérséklet és táplálékmennyiség csak részletkérdéseknek bizonyultak. A trópusi madarak vonulása a századfordulón olyan népszerű - főleg Deichler által kifejtett - jégkorszakelméletnek ellentmond. Arra a kérdésre, hogy földtörténetileg mikor indulhatott meg a vonulás - vajon teljesen a fényidőtartam indítja-e el - még biztos választ adni nem tudunk. A navigáció kérdésébe is erősen beleszól az az ökológiai körülmény, hogy az őszi vonuláskor a legtöbb madár nem halad olyan gyorsan téli szállása felé, mint tavasszal a költőterületre. A fehér gólya novembervégén ér Afrika déli részébe, s januárban indul vissza, s már március közepén itt van. A legkorábbi megérkezési adatunk Észak-Bácskában Katymárról van (1976. március 6.), ekkor még hó is volt! Többet töltött táplálkozással, de ehhez az kell, hogy évente megtalálja a kellő táplálékmennyiséget biztosító területet. De mi történik, ha pl. a Duna magas vízállása elborítja a zátonyokat, a szikesek csontkeményre száradnak, rossz a bodzatermés, stb. Miként egyenlíti ki a madár ezeket a negatív tényezőket? Vasvári (1942) által kezdeményezett ún. szinkronkutatás célja lett volna erre válaszolni, de sok éves munka sem hozta meg a kívánt eredményt. Tény viszont, hogy a kezdeményezése élesebben világított rá a madárvonulás ökológiai vizsgálatának fontosságára. Van továbbá a madárvonulás kutatásának alkalmazott oldala is. Régen is sok szó esett arról, hogy a táplálékcsere folytán az egyik területen sok gazdasági előnyt biztosít ugyanez a madár, a másikon egyike a legnagyobb kártevőknek. Erre a legjobb példa a seregély, mint igen nagy táplálékigényes faj. Rovarból éppen anynyit pusztít, mint szőlőből vagy fügéből. Ennek megítélése máig tartó vita. Az oroszoknak mindig kedves madaruk volt a seregély (magyarországi laktanyák ablakára kihelyezett odúk is bizonyítják), és védték a rendelkezésre álló eszközökkel, de pusztították a hollandusok és az algíriak, mivel a két területen teljesen más a táplálékigénye, s ezt még a mi bácskai szőlősgazdáink is érzik. De ezek a problémák ma már eltörpülnek az újabbak mellett, amire ismét legjobb példa a seregély. Az 1960as bostoni légikatasztrófa, amelynek több mint ötven utas esett áldozatul, hívta fel a figyelmet, mekkora veszélyt rejtenek magukban a repülőterek gyepén eleséget kereső seregélyek. Ha öt-hat madarat beszív egy léglökéses gép, már hibát okozhat, a valóságban pedig ilyen esetekben harminc-negyven madár kerül a szerkezetbe. A kanadai légitársaságnak öt év alatt (1959-1963) 1 millió 200 ezer dollár kára származott ilyen összeütközésből. Nem a levegőben, hanem a fel- és leszálló gépekkel fordulnak elő legtöbbször ilyen típusú balesetek. Amerikában is, de főleg Európában a seregély szerepel leggyakrabban azon a jegyzéken, melyet a gépekben kárt okozó madarakról állítottak össze. A madarak, de főleg a seregélyek vonulásáról a polgári és katonai repülés is rendszeresen tájékoztatást kér. Titokzatos madárvonulás - szoktuk mondani - pedig valójában mindez talán nem is olyan titokzatos! Csupán egyike azoknak az évente visszatérő csodálatos