A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999)

Kováts Lajos: Az Érmellék madarai, különös tekintettel az Ér mocsarai lecsapolásának ökológiai következményeire

latokat, melyek azt hisszük túlhaladják egy szük területen dolgozó szakember egyéni munkájának önmaga vagy mások által készíthető „mérlegét". A gondolatok felismeréséből, természetszeretetből, felelősségérzetből fakadnak naplómban egy üresen maradt oldal hatására - ahová csupán a következőket jegyeztem fel: „ Érvölgye, 1968. nov. 15. A HARTYÁST HALÁLRA ÍTÉLTÉTEK! REDITE IN MEMÓRIÁM - JUSSON ESZETEKBE! " A megértés érdekében talán többet is kell szólnom a naplóm üres lapjáról. Miért is maradt üresen, hiszen még két-három évvel ezelőtt az e területre vonatkozó megfigyelések minden kiszállás alkalmával több lapra terjedtek. A válasz, amilyen egyszerű, éppen olyan szomorú: halottnak tünt a táj, s amit láttam s a gondolatok, melyeket ébresztett, sehogy sem illettek abba a naplóba, mely arra hivatott, hogy ismereteinktől függően ,minél tökéletesebben „belefényképezzünk" egy-egy sajátságos élőhely jellegzetes élővilágát. Nézzük tehát a „felvételt", mely egyetlen, kissé kesernyés... megjegyzésbe nyomorodott: jusson eszetekbe! Nem nehéz, hiszen el sem felejtettük: borongós, hűvös nap, gumicsizma, hátizsák, fényképezőgép, távcső, jegyzet, fegyver, sár... tárcsái híd, irány a Hártyás..., tavasszal és ősszel a vonuló madarak útvonala, pihenőhelye, tavasszal és nyáron a Európa-szerte pusztuló vízimadár világ egyik utolsó hazai költőterülete... A frissen ásott Ércsatorna mellett haladok, melynek medrében most már gyorsan... folyik a víz. Egy madár se rebben... egy szál nád se zizzen... tökéletes a csend... A friss földhányáson alig, hogy el nem marad a csizmám, melyet a mederből kidobott kékes anyag erősen marasztal. Az ottományi átjárónál jobbra térve, a tulajdonképpeni Hartyásba érkeztem. Az Ér egyik „régi", holt-kanyargós, minden valószínűség szerint utoljára még nádas partján haladtam tovább, várva, remélve az érdekes és értékes, északról vonuló madárfajok mozdulását, a vonuló csapatok lármás rianását... A távcső azonban céljaveszetten „harangoz" a nyakamban, a jegyzet s a fegyver fölöslegessé válik... Nyugtalan szorongás fogott el. Hát még sincs kegyelem az őstermészet nagymúltú mocsárvilága számára? Vajon törvényszerűen és MARADÉKTALANUL kell eltűnnie az Ér mocsarainak? Jóllehet tudtam már, hogy nincs mit keressek itt, mégis, néhány év előtti emlékeim tovább, bennebb csalogattak, s így tovább bolyongtam az egyre szárazabb kanyargós mederben: Tilalmas, Zsombékos, Göre farok, Jegenyesor, Csikókarám... majd Mihály bácsi utolsó lakott tanyája e vidéken... Mikor legelőbb jártam itt, különös varázzsal hatott e táj, pedig már akkor csak tanúi léteztek az ősi Érvölgyének és élővilágának. Most pedig csak a roncsa, elmúló nyomok, melyekből már csak korábbi írások alapján rekonstruálja a képzelet az őstermészet megható szépségét és csodálatos gazdagságát.