Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

VÁLYI Katalin: „Barátokfokja". Szermonostor ártéri gazdálkodásának régészeti emlékei

VÁLYI Katalin anyagunkban. Úgy tűnik, a szigonyozást nem alkalmazták ebben az időben. Annál gyakrabban találkozhatunk viszont a vető halászat emlékeivel. A lesúlyozott hálók használatát bizonyítják az égetett agyagból készített, vagy téglából kifaragott hálónehezékek (2. kép). A kereső halászat alkalmával használt eszköz lehetett a fenékháló, aminek a szélein a súlyokat a néprajzi korokból jól ismert „csontos kece" is jelenthette. A háló szélein ló lábszárcsontok lógtak le, a fenéken tartva a hálót (3. kép 2). Megjelenésük csaknem azonos a korszakban ugyancsak jól ismert és gyakori csontkorcsolyákkal, ezért gyakran nyilván össze is tévesztjük őket. Hálósúlyként való felhasználásukra engedhet következtetni az erőteljes, határozott egyoldalú kopásnyomok hiánya, valamint a felerősítésük módját mutató átfúrás iránya, helyzete. Herman Ottó kutatásaiból tudjuk, hogy a kececsontok a folyó fenekén történő vonszolás következtében, huzamosabb használat után egész hosszukban megkopnak. Előbb csak a koncfők kopnak le, majd később az egész csont átmetszete tojásdad alakú lesz. Ezzel szemben a valódi csontkorcsolya mindig tükörsima, lapba futó kopást mutat — és ez a sík kopásnyom csak az egyik oldalon észlelhető. Szintén Hennán Ottó figyelt fel a csontok eltérő irányú átfúrására is. Míg a kececsontokat általában függőlegesen fúrták át, a csontkorcsolyák esetében szinte mindig keresztirányban készült a furat. De arra nézve is talált adatot, hogy a hálóról leszakadt kececsontot később csontkorcsolyaként használták tovább oly módon, hogy az alsó lapnak szánt oldalát egyenesre lefaragták (HERMAN 1887, 172). Ebből arra kell következtetnünk, hogy az egykori felhasználást az átfúrás irányánál pontosabban jelzik a kopásnyomok (3. kép 2). A vető- vagy kereső halászatnál alkalmazott hálók használata az ártereken azonban nem bírt döntő jelentőséggel. Néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy az árterek mentén élők haltáplálékuk zömét a vízszintváltozásokat kihasználva szerezték meg. Az elöntött, majd újra szárazra kerülő területeken tapogatóval, vagy egyszerűen kézzel szedték össze a halakat. Ez lehetett általános a középkorban is az árterek mentén élők körében. Nagy jelentősége lehetett viszont a visszaáramló víz megszűrésének: a fokot keresztben elzárták, nádból, vesszőkből és lécekből épített rekeszekkel tartották vissza a kifelé igyekvő halakat. Ez azért is hasznos találmány volt, mivel a rekeszeken át a kis halak szabadon mehettek vissza a folyóba, csak a nagyobbakat tartották vissza — így a következő évi utánpótlást nem veszélyeztették, nem zsákmányolták ki a folyókat. Ha módunk lenne egyszer az egykori „Barátok fokja" feltárására, talán ilyen rekeszek nyomait is megtalálhatnánk. Hiszen a part két szélén nagyobb szálfákkal rögzítették a rekeszeket, a vízen átívelő szálfákra sűrűn erősített lécek alsó végeit pedig a meder aljába is leveregették (SZILÁGYI 1977, 169) — mindennek nyoma kellett, hogy maradjon a talajban. Annyi bizonyos: Szeren is jelentős volt a hal szerepe a kolostorlakók táplálkozásában. A kolostorépületek és a gazdasági udvar járószintjeinek a feltárása során gyakran találunk halcsontokat. A legtöbb halmaradványt azonban a gazdasági udvar közepén feltárt kolostorkút tatárjárás előtti betöltésének átiszapolása szolgáltatta. A korabeli járószinthez képest 9 méter mély kút oldalfalait gondosan faragott kváderkövekkel bélelték ki. A kút alját egy igen kemény, vízzáró agyagréteg alkotta. A tatárjáráskor elpusztult gazdasági épületekkel együtt a kút élete is lezárult, a 13. század végén bekövetkező templom-újjáépítéskor a nagyszabású tereprendezéssel egy időben a kút gödrét is feltöltötték, így a kút betöltését a környezetéből összehúzott, törmelékkel vegyes föld alkotta. így végső soron közvetlenül a tatárjárás pusztítása előtti időszak leleteit, szerves és szervetlen maradványait őrizte meg számunkra a kút betöltése. A halcsontok meghatározását Kovács Béla PhD hallgató (KLTE) végezte el. 7 taxonhoz sorolható több ezer halmaradványt vett számba munkája során, megállapítva, hogy a legjelentősebb a pontyok aránya volt (24 egyedet lehetett elkülöníteni). Ugyancsak kiemelkedő arányban fordult elő a csuka, bár itt felmerül a lehetősége annak is, hogy esetleg egyetlen igen nagy példány maradványait jelenti az 1597 db pikkely. Mindenképpen érdekes a bálin (baksa) megjelenése, ami a 2 példányával ugyan alárendelt szerepet jelöl, de ugyanakkor mégis kiemelkedően fontos, mert egy speciális halászati mód középkori használatát bizonyítja (tükörháló). A fentieken kívül a halcsontok jelzik a sügérfélék, alárendelten ezüstkárász és bagolykeszeg fogyasztását is. A monostor életében a halászat kiegészítő élelemszerző tevékenység lehetett, aminek a szerepe koránt sem becsülhető le, már csak a böjti időszakokban általános halfogyasztás miatt sem. Nádasok, gyékényesek: Az árterek bőségesen szolgáltattak anyagot a halfogó rekeszek, lészák, méhkasok, ágyak, falvédők, kosarak, székek és számos 644