Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

VÁLYI Katalin: „Barátokfokja". Szermonostor ártéri gazdálkodásának régészeti emlékei

VÁLYI Katalin a benne kanyargó Tisza-ággal, a mai Kis-Tiszával, és számos, egykor időszakosan mindenképpen, de zömében talán állandóan is vízzel borított tóval, érrel, vízfolyással és mocsaras-vizenyős réttel. Míg az első terület a földművelés számára biztosított megfelelő feltételeket, a második az ártéri gazdálkodás sokrétű tevékenységeinek adhatott szinte végtelen lehetőséget. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy a monostor helyének megválasztásakor a közlekedési lehetőségeket biztosító, fontos úthálózat közelségén túl ez a gazdag, sokoldalú földrajzi környezet is döntő szempont lehetett, hiszen ez tette lehetővé a közösség megélhetését, felvirágzását. Az egymástól döntően eltérő két földrajzi környezet a gazdálkodás szempontjából a lehető legszerencsésebb módon egészítette ki egymást, a komplex, önellátó gazdálkodás szinte minden igényét kielégítve. A fok szó jelentése A fok szavunk tekintélyes múltra tekinthet vissza: első írásos említése 1055-ből, a tihanyi alapítólevélből ismert — ekkor még „fuk"-ként lejegyezve. A latin szövegbe beleszőtt magyar szó értelmét is megadja a szöveg lejegyzője, miszerint „olyan patakról van szó, amelyik a tóból folyik ki". Később számos oklevélből hasonló értelmezést láthatunk, melyek szerint „azt a vizet nevezik foknak, amelyik kifelé folyik egy másik vízből/tóból" (MÉSZÖLY 1956. 16). A fok tehát olyan természetes, majd később mesterséges csatornát, vízmedret jelentett, amelyen elsősorban időszakosan (néha azonban állandóan) a folyó főágának, esetleg egy tónak a vize elszakadt holtágba, morotvába, vagy a tó levezető folyásába „fakadt" (REUTER 1970, 104). Azt látjuk tehát, hogy amiként az Alföld vízrajzi képe a honfoglalástól egészen a 19. századi folyószabályozásokig gyakorlatilag változatlan természeti környezetet nyújtott a folyók partjain élőknek, úgy a környezet megnevezésére használt kifejezéseink, megnevezéseink is változatlanul éltek tovább, egészen a környezet gyökeres megváltoztatásáig. Nyíri Antal a kihaló szentesi vízi élet néprajzi és népnyelvi maradványai című munkájában csaknem ezer esztendővel a szó első említése után szinte szó szerint ugyanazt a jelentést jegyezhette fel: „A fok olyan kisebb, csekély, ér szerű vizet jelent, mely a Tiszából, Körösből, Kurcából kivisz...." (MÉSZÖLY 1956, 16). Okleveles emlékeinkből az is kiderül, hogy a vizek mellett élő emberek korán rájöttek arra, hogy a holtágak, árterek csendes, meleg vize a halak legkitűnőbb ívóhelye — így egyben a legjobb halfogó helyek is. Ezért az árterek mentén élők évszázadokon át különös gondot fordítottak a fokok gondozására, karbantartására. Hiszen ha a beömlési fok eliszapolódott, elzáródott, elmaradt áradáskor a víz beáramlása, elmaradt a halszaporulat, az ártéri rétek legelőjén nem termett jó fü a legeltetéshez, nem lett kiváló minőségű széna sem, a gyümölcsfák pedig kiszáradtak. A meglévő természetes fokok gondozása mellett az arra alkalmas helyeken mesterséges fokok kialakítására is sor került nem ritkán. A 15. századtól kezdve vannak okleveles adataink mesterséges fokok vájására (ANDRÁSFALVY 1970, 226), de gyaníthatóan már korábban is tisztában voltak az árterek partjain élők a fokok hasznával, használatával. A folyók árterein folytatott tudatos vízgazdálkodás természetesen nem csak a Tisza mentén mutatható ki a középkorban, hanem az egész Kárpát-medencére jellemző lehetett. Az okleveles adatok pl. a Dráva mentén is tudatos, igen élénk ártéri gazdálkodást bizonyítanak, ami szerint ott is fokok és árkok segítségével hasznosították a folyó árterét már a 12-14. században (VAJDA 2001). Kik használhatták a „Barátokfokját"? A fentiekben említett tihanyi alapítólevél bizonysága szerint már az Árpád-kor elejétől számon tartották a fokokat, és a halastavakkal és egyéb jó halászó helyekkel együtt gyakran adományozták őket a királyok, mint biztos, jó bevételi forrásokat az egyes apátságoknak. A halászatból származó bevételek méreteit jól érzékelteti pl. II. Béla 1138-as okirata, amelyben a dömösi monostor javait és jogait erősíti meg. Ebben kiköti, hogy a helenbai halászok minden szerdán, pénteken és szombaton 30-30, tehát hetente 90 db, a nagyböjt idején pedig minden nap 30, tehát összesen 1200 halat tartoznak a monostornak beszolgáltatni. Ez összesen évente több mint 5200 halat jelentett (ORTVAY 1882, I. 359). Ez pedig nem kis mennyiség, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem a mai halméretekre kell gondolnunk, hanem a folyók szabályozása előtti, köztudottan lényegesen nagyobb halakról van szó. Számos írásos emlékünk van az ország folyóinak halgazdagságáról, a halak ma már szinte mesésnek tünő méreteiről. Itt most csak a francia utazó, Bertrandon de la Broquiére 1433-ból származó feljegyzését idézzük Szegedről, miszerint ,JVagy bőség van itt mindenféle élelemből, különösképpen 642