Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

SOMOGYI Péter: Byzantinische Fundmünzen in der Awarenforschung — eine Forschungsgeschichte von den Anfängen bis zum Jahre 2010

Byzantinische Fundmiinzen in der Awarenforschung jelentősebb 19. századbeli magyarországi és erdélyi magángyűjteményekből, továbbá az iskolai és egyházi éremtárakból ismeretes lelőhelyes bizánci érmek bemutatása. A magángyűjtemények között kiemelkedik az egykori temesi főispán, Ormós Zsigmond éremgyüjteménye, amely eredetileg számos bizánci aranyat, köztük több lelőhelyes példányt is tartalmazott. Sajnos ezek nagy része időközben elveszett, a Temesvári Múzeum Éremtárában őrzött darabokkal csak néhányukat sikerült azonositani. Az 1881 és 1914 közötti években elsősorban a Nemzeti Múzeum Éremtára gyarapodott újabb ismert lelöhelyü avar kori bizánci érmekkel, melyek vétel vagy ajándékozás útján kerültek az ország vezető közgyűjteményébe. Ezekben az években a Régiségtár élén Hampel József állt, így ő azokról a megvételre ajánlott avar kori bizánci érmekről is tudomást szerezhetett, melyeket a Múzeum — különböző okok miatt — végül mégsem vásárolt meg. Hampel idejében a vidéki gyűjteményekbe bekerült példányokkal együtt összesen 37 éremmel gyarapodott az avarsággal kapcsolatba hozható bizánci éremállomány. Ennek az örvendetes, s azóta is példa nélkül álló „eredeti éremfelhalmozásnak" volt azonban egyetlen kis szépséghibája: az éremleletek zöme közöletlen maradt, vagy ha nem, akkor csak rövid híradások jelentek meg róluk, mint például a Frey Imre által többször is említett monostorszegi és bácskertesi éremkincsről. Mint ismeretes, ezeket a legkülönbözőbb helyeken említett avar kori bizánci érmeket majd csak Csallány Dezső fogja összegyűjteni. Noha az avar kori temetők feltárása a 19. század utolsó negyedétől kezdve többé-kevésbé folyamatos volt, a véletlen mégis úgy hozta, hogy tervszerűen feltárt temetőkből bizánci érmes sírok egészen az 1920-as évek második feléig nem kerültek elő. Mivel Hampel Alterthümerje a még 1861-ben a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott mezőberényi és az 1893-ban az Archaeologiai Értesítőben közzétett szerbkeresztúri érmes sírokat nem tartalmazza, az avar kori leletanyag keltezéséhez évtizedekig csak a kunágotai, szentendrei és ozora-tótipusztai érmekre, esetenként még az 1901-ben feltárt szeghegyi lovassír Heraclius solidusára hivatkozott a kutatás. De az érmes sírok csekély számán és a lelőhelyes szórvány éremleletek feldolgozatlan-közöletlen voltán túl még két módszertani fogyatékosság is sokáig megnehezítette, hátráltatta a bizánci énnek régészeti forrásként való felhasználását. Az első módszertani fogyatékosság abban állt, hogy az avar kori bizánci énnek verési idejét — a kényszerűség szülte korábbi gyakorlatot követve — még azután is csak a pénzeken szereplő császárok uralkodási éveivel adták meg, miután 1908-ban megjelent Warwick Wrothnak a bizánci éremverésre kidolgozott, a korábbi éremkatalógusoknál jóval megalapozottabb és részletesebb rendszerezése. Azt hiszem nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a hosszú ideig uralkodó I. Iustinianus (527-565), Heraclius (610-641) vagy II. Constans (642-668) érmei a típusok és a verési évek pontos meghatározása hiányában sem időrendi, sem történeti részletkérdések megalapozott megválaszolására nem voltak alkalmasak. A második módszertani fogyatékosság magában a bizánci érmekkel való keltezés módjában rejlett. Noha Pulszky Ferenc már 1874-ben megfogalmazta azt az örökérvényű alaptételt, hogy a sírokból előkerülő énnek verési dátuma a temetkezés idejére csak terminus post quem-et adhat, az avar korszak kutatásában mégis az éremmel való közvetlen keltezés honosodott meg. Az egyébként jól ismert probléma miatt, azaz általában nem tudhatni, mennyi év telt el az érem verési ideje és a sírba való kerülése között, Hampel még óvatosan csak úgy fogalmazott, hogy a temetkezést vagy egy bizonyos tárgytípust a benne, illetve vele talált uralkodó aranya keltezi. Csak később vált általánossá az éremmel való közvetlen keltezés klasszikus formája, amely szerint a temetkezést vagy egy bizonyos tárgytípust a benne, illetve vele talált uralkodó aranya/pénze keltez erre vagy arra az évre, évekre. Hogy az érem végül is melyik évre, évekre keltez, azt a legtöbb kutató megérzésből és természetesen a saját munkahipotézisét igazolandó igyekezett megállapítani, vagy egyszerűen 20-30 év átlagos forgalmi időt feltételezve „egzakt" módon kiszámolni. Amint ezt az általam részletesen elemzett két dolgozat - Alföldi András és Fettich Nándor egy-egy korai, de nagyhatású munkája — is mutatja, a fenti két módszertani fogyatékosság az 1920-as évek elejére már általános gyakorlattá vált. De amint ezt az 1930-as években publikáló Jónás Elemér és Ferenczi Sándor példája mutatja, akadtak olyan kutatók is, akik az általuk tárgyalt érmeket a bizánci numizmatika akkori állásának megfelelően igyekeztek feldolgozni és értelmezni. Az 1930-as években, elsősorban Szeged környékén, egymás után több avar kori, bizánci érmes temetkezést is sikerült feltárni. Feltehetően ez az örvendetes fejlődés hívta fel Csallány Dezső, a Szegedi Múzeum akkori igazgatója figyelmét a forráscsoportra. Csallány érdeklődésének kézzel fogható eredménye az avar kori bizánci éremleletek 1952-es katalógusa, melyhez a forráscsoport első történeti-régészeti értelmezése csatlakozik. S ahogy ez már lenni szokott, 1955-ben megjelent Huszár Lajos munkája is, amelyben a numizmatikus szerző a Kárpát-medence népvándorlás kori, így az avar korszak sírjaiból is előkerült énneket tette közzé. Sajnos mindkét kutató munkamódszerére igaz, hogy az érmekre vonatkozó adatokat csak ritkán ellenőrizték, valamint az, hogy az érmek többségét még mindig csak az azokat verető császárok nevével és az érem fémanyagával (arany, ezüst, réz) jellemezték. De az már ebből az összeállításából is egyértelműen kiderült, hogy a 680-as években gyakorlatilag megszűnt a bizánci érmek beáramlása az avarokhoz. Amíg Csallány Dezső felismerését minden vita nélkül tudomásul vette a kutatás, az érembeáramlás megszűnésére adott magyarázatot először Fehér Géza, majd Bóna István is bírálta. Bóna István az iváncsai lovastemetkezésről írott és 1970-ben közreadott, azóta klasszikussá vált munkájában foglalkozott először az avar kori bizánci énnekkel. Többek között rámutatott, hogy a bizánci énnek beáramlása az avarokhoz azért szűnt meg, mert azok forgalma magában a Bizánci Birodalomban is visszaesett. Ebben a munkájában Bóna István elsőként vetette össze az avar kori éremanyagot a pontuszi sztyeppéról és a Kaukázusból ismeretes 7. századi éremanyaggal. Felismerve, hogy az avar kori bizánci éremleletek, a típusok, és verési időpontok pontos meghatározása hiányában, sem időrendi, sem történeti kérdések megalapozott megválaszolására nem alkalmasak, Bóna István magára vállalta ezt a tulajdonképpen numizmatáknak való feladatot is. Sajnos az általa felvett, s feldolgozott anyagból csak szemelvényeket, illetve az abból levonható történeti-régészeti következtetéseit közölte. így nyomtatásban csak a szegvár-sápoldali Mauritius solidus mesteri 223