Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

PROHÁSZKA Péter: Észrevételek Pannónia I és Valeria késő római és kora népvándorlás kori aranyérem forgalmához

Észrevételek Pannónia I és Valeria késő római és kora népvándorlás kori aranyérem forgalmához zott (MÓCSY 1962, 586-587). Nagy valószínűséggel ezt követte a diocletianusi felosztás is (MÓCSY 1962, 586; MÓCSY 1974, 273). Az aranyérmeket Kloster­neuburgtól keletre, és a Drávától északra elterülő területről vettem fel a katalógusba, és ábrázoltam a mellékelt térképeken. Hogy az aranyak kinek a tulajdonában voltak, erre csupán a kincsleletek elemzése, illetve a sírok­ból származó példányok esetében lehetne választ adni. A felvett érmek jelentős része ugyanis nem meghatározható, dokumentált közegből származik, hanem szórványként került elő. Mindkét tartomány területéről, mind a 4., mind pedig az 5. századból ismerünk olyan temetkezéseket, melyek mellékle­tei aureusok, solidusok voltak. E szokás azért is szokatlan, mivel a kora császárkortól kezdve a sír­ba helyezett énnek elsősorban bronzok, és igen rit­kán fordulnak elő antoninianusok vagy ezüstök. 4 A szokás azonban már a 3. században jelentkezik, melyre jó példa Intercisa délkeleti temetőjének 603. sírjában a három Aurelianus antoninianus mellett talált Gallienus római aureusa (RIC 62; FMRU 1,143). Bár e temető kora és középső császárkori te­metkezéseit még nem tették közzé, ám ennek elle­nére ásatási jelentésében Bóna Istvánné utal mind a sína, mind pedig a mellékleteire. A boltozatos tég­lából épített, belül fehérre festett sírkamrában egy férfi nyugodott, akinek sírját ugyan már a római korban kirabolták, ám ennek ellenére az énnek mellett háromélű nyílhegyek, illetve egy gránátkö­vekkel kirakott keleti övveret maradt (RégFüz l. No. 18 (1965) 29). Már a 4. század elejére tehető a mo­sonszentmiklós-jánosházapusztai későrómai teme­tő 31. sírjában talált I. Licinius arany, melyet Sisciában vertek és egy Probus antoninianusszal, illetve Constantius Chlorus follisszával került elő (FMRU 2, 116). Eddig csupán annyi adat áll rendelke­zésünkre a temetőről, hogy a sírok a 4. századra datálhatóak és különösen sok érem szánnazik a tet­rarchia idejéből (ArchÉrt 93 (1966) 293). Ugyan né­mely carnuntumi solidust eladójuk szintén sírból származtatott, melyeket szerinte szarkofágokban, illetve szarkofágsírokban találtak, mégis kritikával kell kezelni ezen adatait (VONDROVEC 2007, 174). Különleges jelentősége van a csákvári késő római, kora népvándorlás kori temető 734. sírjában talált négy solidusnak (FMRU 1, 45). 5 Az 1981-1983-ban és 1990-ben folytatott ásatások során több mint 1800 sírt tártak fel, azonban eddig csupán néhány oldalas ismertetés jelent meg róla.' 1 A sína vonat­kozó adatokat (sír kialakítása, antropológia, mel­lékletek) mindeddig nem tették közzé, pedig ezek segítségével tisztázni lehetne, hogy a római provin­ciális elithez, vagy valamely hunkori barbár cso­porthoz tartozó személyt temettek-e el a négy ró­mai solidusszal. Az Elba és Loire közötti területen feltárt 4. és 5. századi temetkezések tekintetében az arany- és ezüsténneket tartalmazó temetkezések­ben olyan barbár, többnyire germán származású személyek nyugodtak, akik a korabeli társadalom szociálisan magasabb rétegéhez tartoztak (BÖHME 1974, 149-152). A férfiak a rómaiak szövetsége­seiként harcoltak, amiért zsoldjukat nemesfémben kapták, így e gazdagságból hozzátartozóik is része­sültek. Az aranyérem-forgalom korszakonkénti elem­zése előtt azonban még szükséges kitérni a verdék­re, valamint a kincsleletekre. Az előbbi azért is fontos, mivel Pannónia területén a római császár­korban két pénzverdét hoztak létre. Míg a sisciai a 3. században Gallienus alatt (262) kezdte meg mű­ködését, addig a sinniumi a Constantinus-dinaszti­ához (320) köthető (MÓCSY 1962, 693; LÁNYI 1990, 214). A sisciai pénzverde működésének a város 387-ben vagy 388-ban Magnus Maximus és csapa­tai által való elfoglalása vetett véget (MÓCSY 1962, 578; LÁNYI 1990, 214). A sinniumi pénzverde pedig a 395. évi barbár támadásnak esett áldozatul (MÓCSY 1962, 579; LÁNYI 1990,214). Siscia pénzverdéjében el­sősorban bronzpénzt, Sinniumban pedig nagyobb­részt nemesfémeket vertek, bronzot csupán szaka­szosan és kisebb mennyiségben (PEARCE 1968, 137-162; LÁNYI 1990, 212). A 4. századi éremanyag­ban uralkodóak a sisciai veretek, a sirmiumiak csu­pán másodlagosak, gyakoriak viszont a keleti ver­dék veretei (MÓCSY 1962, 693; LÁNYI 1990, 212-213). 7 Az egyes települések éremforgalmának vizsgálata is ezt támasztja alá, így például Brigetio területén a 4. századi szórványok és kincsleletekben Siscia áll az első helyen, Aquilea és Thessalonika felváltva a másodikon, a harmadik leggyakoribb verde pe­dig Sinnium (BÍRÓ-SEY 1977, 25-27). Ugyanez fi­gyelhető meg Carnuntum éremforgalma esetében is (VONDROVEC 2007, 165-168, 180-186). így joggal 4 Pannon iára vonatkozóan lásd FITZ 1980. A germán provinciák területére: GORECK1 1975. 5 A csákvári temető éremanyagát közreadta: FITZ 1992. 6 Lásd pl.: RégFü: I. No. 35 (1982) 39; RégFüz 1. No. 36 (1983) 40; NÁDORFI 1996. 7 Pannónia déli részére vonatkozóan lásd BURGER 1981. 157

Next

/
Oldalképek
Tartalom