Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

László BARTOSIEWICZ: Ex Oriente equus... A Brief History of Horses between the Early Bronze Age and the Middle Ages

László BARTOSIEWICZ EX ORIENTE EQUUS... A LÓ TAR TAS RÖVID TÖRTÉNETE A KORA BRONZKOR ÉS A KÖZÉPKOR KÖZÖTT BA R TO SIE WICZ László A lovak háziasítása az eurázsiai sztyepp területén kezdődhetett, azonban a pontos hely és időpont hosszú ideje viták tárgyát képezte. A csontleletek mérete, arányai és állapota kevés egyértelmű adattal szolgált, egyedüli meggyőző bizonyítéknak a bronzkorban megjelenő, majd egyre elterjedtebbé váló lószerszám-leleteket, illetve kocsitemetkezéseket tekinthetjük (1. kép 1), amelyek e fontos háziállat másodlagos hasznosításának egyértelmű tárgyi bizonyítékai. Áttörést jelentett a kutatásban a kazahsztáni Botai lelőhelyén tett felfedezés, ahol számos lócsont mellett kancatej maradványait sikerült cserépedény töredékeken azonosítani, amiből kiderült, az ott lelt lócsontoknak legalább egy része mindenképpen háziasított példányokból származik. A dolgozat rövid időrendi áttekintést ad az európai „lovas nomád" kultúrák felemelkedéséről, amelyek történetileg nem sokkal előzték meg az írásbeliség kialakulását, így kutatásukat olykor (közvetett) írásos források is segítik. Hérodotosznak köszönhetően a szkitákat immár nemcsak a klasszikus világ peremén felvirágzó aranymüvességükről (1. kép 2), hanem viselt dolgaikról is valamelyest megismerhetjük. Fontos a nomádság és nomád életforma egyértelmű meghatározása is, hiszen a nagyállattartó pásztorkodásnak számos, nem egyszer mobil formája létezik, amely megtévesztően hasonlít a klasszikus nomád gazdálkodásra. Az igazi nomádok azonban teljes közösségükkel úton vannak, a mozgásuk — noha alkalmazkodik a vegetáció változásaihoz — nem feltétlenül évszakos ciklust, ismétlődő útvonalakat követ. Lényeges azt is megjegyezni, hogy a vándorlegeltetés nem a letelepedett életformához vezető fejlődés alacsonyabb fokozata: egyes közösségek gyakran másodlagosan tértek erre az életmódra. A magyarországi csontleletekből ítélve a Kárpát-medence területén megjelenő keleti lovas kultúrák lovai az itteni vaskori lovaknál magasabbak voltak. A nagy kiterjedésű telepásatások jóvoltából a római kori szarmata lovakról meglehetősen sok ismerettel rendelkezünk. A történeti forrásokban gyakran emlegetett hunok rossz híre viszont lényegesen nagyobb, mint az aránylag rövid itt tartózkodásuk alatt felgyülemlett régészeti állattani leletanyag. Érdekes azonban a nagyfokú hasonlóság a hun lovaknak a római állatorvos, Flavius Vegetius Renatus tollából fennmaradt leírása, és egy lényegesen régebbi, szibériai aranylemez primitív lóábrázolása között: a nagy fej, csapott far és tömzsi lábak mai szemmel nézve nem túl tetszetős paripára utalnak (1. kép 3). A népvándorlás korban azonban számos más, germán és ázsiai eredetű lovas kultúra harcosai fordultak meg Európa területén. Ezek nem feltétlenül „nomád népek", hanem azok kalandozó előőrsei vagy élcsapatai, martalócai voltak. Magyarország, Szlovákia és Ausztria területén különösen jelentős a Kárpát-medencét először egyesítő Avar Birodalom régészeti állattani leletanyaga, hiszen ebből a korból a térségben egyedülállóan nagy számban fordulnak elő lovastemetkezések. Az emberek társaságában, feltehetően gazdáik mellé temetett állatok teljes csontvázai rendkívül részletes vizsgálatokra adnak alkalmat. Ezekből kiderül, hogy az egyedek többsége viszonylag egységes megjelenésű, kifejlett korú katonaló lehetett, általában mén vagy paripa. Valamivel kevesebb adatunk van a honfoglaló magyarok lovairól, amelyeknek általában csak a fejét és lábvégeit temették az elhaltak mellé, azonban a sírokban található csontok is árulkodnak az állatok neméről és életkoráról, valamint jó esetben az egyed marmagassága is becsülhető belőlük. A honfoglalást követő időszak telepanyagaiból úgy tűnik, hogy az Európában a 8. században meghirdetett pápai lóhúsevési tilalom után pár száz évvel még bőségesen fogyasztottak lóhúst az Árpád-kori Magyarországon. A szokás csak a tatárjárás után kezd alábbhagyni, esetleg a kipusztult népesség helyére hazánkban hívott németajkú és szláv telepesek táplálkozási szokásainak a hatására, hiszen ők valóban tartózkodtak a lóhús fogyasztásától. A lóhúsevés legtovább az ugyancsak ekkortájt az Alföldre telepített keleti eredetű kunok körében maradt fenn, a régészeti leletek szerint a késő középkorig (1. kép 4). Gyakran vetődik fel a lófajták kialakulásának és felemelkedésének kérdése, hiszen a lótenyésztést minden korban megkülönböztetett érdeklődés kísérte. Egészen biztos, hogy emiatt egyes tájak vagy népcsoportok lovai viszonylag egységes megjelenésűvé, szinte fogalommá váltak. Azonban a lótartás értelme éppen a megnövekedett mobilitás volt. A hadjáratok, állatlopások vagy éppen fejedelmi ajándékozás révén messze földre vitt lovak az állomány folyamatos keveredéséhez is vezettek. Mégis, a csontok alakjában megnyilvánuló, olykor megtévesztő küllemi hasonlóságok ellenére kimutathatók genetikai különbségek, mint például az avar- és honfoglalás kori lovak között. Úgy tűnik, hogy a jellegzetes, nagy testtömegű hidegvérű igáslovak csak viszonylag későn, a korai újkorban alakultak ki (1. kép 5), hiszen ilyen termetű jószágok csontjai az ásatási anyagban csak igen elvétve fordulnak elő, és még ezek méretei sem érik el a mai, nagytestű igáslovakéit. A lovak nagy gyakorlati értékét, különleges érzelmi szerepét és szimbolikus jelentését tekintve nem meglepő, hogy ezek az állatok szinte valamennyi kultúrában központi szerepet játszottak a különböző áldozatokban és rítusokban. Lényegében ennek köszönhetően maradt fenn a már említett nagy számú avar kori lócsontváz, de Eurázsia-szerte ismert a lókoponyák bajelhárító célú kihelyezése is különböző településeken (1. kép 6). Éppen a lovak gazdasági jelentősége és fizikai tulajdonságai meghatározóan hatottak számos lovas közösség anyagi kultúrájának kialakulására. Ezek között nagyfokú funkcionális hasonlóságot idéz elő, hogy bizonyos technikai megoldások nemcsak értelemszerűen hasonlóak akár távoli tájakon is, hanem a találmányok és divatok éppen a lovak megjelenését követően sokkal gyorsabban terjedhettek. Ezek a hasonlóságok azonban megnehezítik az egyes kultúrák sajátos vonásainak felismerését és szétválasztását, ami a köztudatban a romantikusan túlegyszerűsített „lovas no134