A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 11. (Szeged, 2005)

HEINRICH-TAMÁSKA Orsolya: További adatok a fogazással díszített leletek készítési módjához: a konstrukció

hatunk példát e díszítőelem fogazással való kombinációjára is (Zam/1140/1-3; ld. VIDA 2000, 369; KISS 1996, 214-215). A további, női sírokból előkerült, fogazással díszített szíjvégek szintén övcsüngő részeként interpretálhatók és annak germán változatával hozhatók kapcsolatba. így pl. a kölkedi A388. sírból előkerült szíjvég, ami az eltemetett térdénél késsel, vascsatokkal, bronzlánccal és táskazáróval együtt feküdt (KISS 1996, 106-107). Ezek a szíjvégek is, mint a fentiek, öntöttek és nyitott tokos szerkezetűek. Az itt bemutatott fogazással díszített női övgarnitúrák igen egységes képet mutatnak, mind viselettörténeti és mind technológiai szempontból. A női viselet további részletét képezik a lábszíjgarnitúrák. A fogazással díszített leletek között ilyen garnitúrák eddig csupán a zamárdi temetőből kerültek elő (Zam/123/1-2: 17. kép 4; Zam/322/1-2: 20. kép 2; Zam/5I7-18/7; Zam/1157/1: 22. kép 3; Zam/1376/11-3: 22. kép 2; Zam/1613/1: 22. kép 1; Zam/1630/11-2). Kora avar kori használatuk a Dunántúlra korlátozódik és minden esetben masszív, nyitott tokos (ld. 2. táblázat), bár más díszítésű szíjvég tartozik hozzájuk (VIDA 1996, 118-121, Karte 1). A zamárdi 10. sírból előkerült, konstrukciója alapján az öv egyéb részeitől különböző szíjvég is egy ilyen garnitúra darabja lehetett (Zam/10/7: 18. kép). A Zamárdiból ismert garnitúrák a már említett szíjvégekből állnak és csupán egy sírban találtak véreteket és csatot is (Zam/1376/1-3; BÁRDOS 2000, Cat. 152). Az egykorú Meroving anyagban gazdag női sírokban gyakori ez a viselet, de a pannóniai langobard korszakból és az erdélyi gepida temetőkből is ismerünk példákat. Vida a lábszíjgarnitúrák avar kori használatát a fentebb tárgyalt övcsüngőkkel és kapszulákkal együtt a bizánci befolyás alatt kialakult egységes Meroving viselet részeként látja (VIDA 1996, 118-123). A női viselet további eleme a csuklós szerkezete kapcsán tárgyalt karkötő. Eddig összesen három fogazással díszített példány ismert (Zam/517-18/1-2: 20. kép 1; Unb/0/1: 17. kép 1). Előképük a 6. és 7. századi bizánci arany karkötők közt keresendő, melyek négyzet vagy kör alakú díszlapból állnak, amelyet két oldalról csuklós szerkezettel kötöttek össze (WERNER 1984, 19). Ilyen típusú, késő antik hatású karkötő ismert a kölkedi temető Bl 19. sírjából. Szintén innen került elő egy germán állatstílussal díszített, gránátberakásos darab, amelynek csuklós szerkezete és két félkör alakú tagja a fogazással díszített karkötőkkel egyezik (KISS 2001, Taf. 34. 17, 19). Egyszerűbb és vékonyabb változataikra a keszthelyi temetőkből ismerünk több példát, ezek közt halszálka motívumos fonatornamentikával díszítetteket is (pl. HAMPEL 1905, I, 412, Abb. 1154-1157; FETTICH 1951, Taf. 37. 68-74). E bizánci előképeket utánzó egyszerű karkötök használata mind az avar, mind a Meroving anyagban a 8. századig követhető (BÁRDOS 1978, 42; WERNER 1984, Anm. 68). KELTEZÉS ÉS EREDET Az itt bemutatott leletek a fogazásos díszítés igen sokoldalú használatáról tanúskodnak. Az itt vizsgált jellemzők alapján két csoport különböztethető meg. Egyes garnitúrák funkciójuk és a részelemek konstrukciója alapján egyoldalú germán befolyást sugallnak, mint pl. a többnyire germán állatstílussal díszített spáthaövek tokos szíjvégekkel és forrasztás nélküli csuklós szerkezetű csatokkal, vagy a szintén nyitott tokos szíjvégeket alkalmazó lábszíjgarnitúrák. A legtöbb lelet azonban a bizánci és germán jellegzetességek egyedi összefonódását mutatja. Igen érdekes ilyen szempontból a női övcsüngők két csoportja: az öntött tokos, többnyire csuklós szerkezetű és a préselt kétrészes konstrukciójú szíjvégek. Az utóbbiaknál nincs példa az avar kori állatornamentika alkalmazására, ez csupán az első csoportra jellemző. Ugyanígy a karkötőknél is két változat figyelhető meg; a kora avar kori fogazással és állatornamentikával díszített széles változat mellett később keskenyebb, szalagfonattal díszített karkötőket is készítettek. Az itt tárgyalt leletek abszolút kronológiai szempontból az 6. század végétől a 7. század második harmadának végéig keltezhetők, amit az eddig előkerült éremleletek is alátámasztanak. A kelegejai sírban nyolc, csüngővé átalakított bizánci sol idus feküdt, legkorábbi egy Iustinianus-érem (527-565), a legkésőbbieket 629/630 után verték (PRICHODNJUKCHARDAEV 2001, 599-601). Budakalászon a 759. sírból egy 616 és 625 közt vert, verdefényes Herakleiosérem került elő (PÁSZTOR-VIDA 1991, 243); a kölkedi a BU9. sírban egy II. Iustinus- (565-578) és egy 602 júniusa és novembere között vert Mauricius Tiberius-érem volt (KISS 2001, 50,291). A fentebb vizsgált övgarnitúrák formacsoportjainak abszolút kronológiai besorolása szintén a 6. század végétől számítható. A második formacsoport korábbi változata, ahová a nagymányoki és cikói