A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 10. (Szeged, 2004)

TROGMAYER Ottó: Ötven év múltán

MFMÉ - StudArch X (2004) 5 75-579 ÖTVEN ÉV MÚL TÁN TROGMAYER Ottó Úgy emlékszem, 1953 őszén láttam másodszor a szegedi múzeumot, akkor még nem épült fel a kétoldali toldalék, a raktárban a Csallány-Kovrig-Korek brigád leltározott. Évfolyam-kiránduláson voltunk Banner János, Oroszlán Zoltán professzorok vezetésével, velünk volt Kanozsay Margit tanársegéd és Erdélyi Gizi néni, az őskönyvtáros is. Akkor még Szegedre külön engedéllyel lehetett beutazni, mert a határsávba tartozott, s persze nem busszal, hanem személyvonattal kocogtunk városról-városra. Makón talán még Péter László volt a múzeumigazgató, Szentesen pedig Szabó János (Dzsoni), Vásárhelyen meg Gallyasi Miklós regnált, ahogy magát nevezte az önnön kútágasán ülő sas. Sokra persze nem emlékszem, János bácsi nosztalgiával mutatta meg az egykori intézet helyét, ahol Szádeczky-Kardoss Samu folytatta a szegedi régészet bölcsőjének ringatását. A múzeumban állott a Banner rendezte kiállítás a bronzkor beosztásáról. Most, ötven év múltán kezembe akadt egy régi rotaprint kiadvány töredéke (Múzeumi Híradó 4 (1954) 70-73), amely félévszázada túlélt sok költözködést, rendezkedést, szinte csodával határos módon maradt meg különlenyomataim között. Azért adom közre, hogy a mai huszonévesek is megismerjék egy különös korszak stílusát, eredményeit, terveit, másrészt azért, mert ennek az utóbbi ötven esztendőnek magam is szereplője voltam, belülről talán jobban látni, hogyan illant el a múzeum utóbbi öt évtizede. No de olvassuk először Lojzi bácsi (Bálint Alajos) írását. Móra Ferenc örökében Húsz évvel ezelőtt, 1934. február 8-án halt meg Móra Ferenc. Harminc évig dolgozott a Kultúrpalotában, s Tömörkény István halála után, 1917-ben vette át a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatását. 1921 őszén iratkoztam be a szegedi egyetemre, s attól kezdve csaknem minden nap láttam. Majdnem szemközti szomszédom volt. Amikor reggel az egyetemre igyekeztem, ő akkor indult munkahelyére, a „pántlika-kimérésbe ", ahogyan írásaiban sokszor emlegette a Kultúrpalotát. Hosszú és mindig erősebben deresedő haja oldalt lógott, s korán reggel még hosszabb virzsínia szivart szívott. Még személyesen nem ismertem, de igen nagy tisztelettel mentem el mellette, s kalapemeléssel köszöntöttem. O meg szivarja mellől hangosan fogadta: Szervusz öcsém! Persze sejtelme sem volt, hogy ez a fiatal diák addigra minden írását olvasta, s egy egyetemi hallgató kevés könyvei között minden Móra-munka már megvolt. Evek során ez a kis könyvtár egyre gyarapodott, végül csaknem teljessé bővült. Benn, a múzeumban ismertem meg. Banner professzor mutatott be, aki akkor a múzeum éremtárát rendezte és meghatározta. Amolyan ingyenes, tiszteletbeli munkaerő volt Czógler Kálmánnal együtt, aki pedig a természetrajzi tárban szaporította a bogarak meg kagylók számát. Szintén ingyenesen. Cs. Sebestyén Karoly volt Móra jobbkeze, O pedig úgy került a Múzeumba, hogy mint középiskolai igazgatót ide osztották be szolgálattételre. Jól emlékszem, egy kora tavaszi napon kerültem eléje. Hatalmas íróasztalának két szélén virágvázák, bennük Forsythia-ágak aranylottak. Mosolyogva fogadott, s talán csak ekkor tudta meg, hogy kinek mondta csaknem minden reggel a „szervusz öcsémet". S nem sokkal később szívet bizsergető köszönőlevelet kaptam a „Gazdától", ahogyan benn a múzeumban munkatársai hívták. Megköszönte, hogy a Banner professzorral együtt kibontott ószentiváni bronzkori sírt in situ beszállítottuk múzeumába.