A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 10. (Szeged, 2004)

GYUCHA Attila – PARKINSON, William A. - YERKES, Richard W.: Kora rézkori településkutatás a Dél-Alföldön. Előzetes jelentés a Körös regionális régészeti program 1998-2002 között végzett munkájáról

tén. A késő neolitikus falvakra jellemző nagyméretű hosszúházak, többhelyiséges épületek helyett a kora rézkori alföldi telepeken eddig jóval kisebb, kevésbé szilárd, egyhelyiséges, paticsfalú házak nyomait figyelték meg (BOGNÁR-KUTZIÁN 1972, 164 171; SIKLÓDI 1983, 11-13; GOLDMAN 1977, 222-224; SHERRATT 1997a, 258-259; WHITTLE 1996, 107-112). A késő neolitikum folyamán a lakóépületek gyakran egymástól elkülönülő háztartási csoportegységekbe szerveződtek és közvetlen kapcsolatban voltak sütő- és főzőalkalmatosságaikkal, tárológödreikkel, kútjaikkal (KALICZ-RACZKY 1987, 18; RACZKY ET AL. 1997, 38). Ezzel szemben a kora rézkori települések épületeiben, illetve közvetlenül azokhoz csatlakozva hasonló jelenségek nem fordulnak elő, azaz az egyes korábbi gazdasági egységeken belül végzett tevékenységek immáron a település egészére terjednek ki, a közösségi térben folytak. Az iméntiekben vázoltak radikális átalakulássorozatot jeleznek az Alföldön, amely a szociális szerveződés majd minden szintjére komoly hatást gyakorolt a települések és házak belső szerkezetétől kezdődően egészen addig, hogy miképpen jött létre az új, kora rézkorra jellemző településhálózat. A változások magyarázatára több felvetés, hipotézis is napvilágot látott. Marija Gimbutas szerint beáramló lovas proto-indoeurópaiak mozdítják ki helyükről a neolitikus csoportokat és települnek meg az Alföldön a rézkor elején (GIMBUTAS 1973; GIMBUTAS 1977; GIMBUTAS 1991; MALLORY 1989, 233-243). A hazai és nemzetközi kutatás azonban egyöntetűen elveti újabb népcsoportok jelentősebb számban való megjelenését területünkön a neolitikum legvégén, illetve a rézkor kezdetén. Teljes az összhang abban, hogy a végbemenő változásokat a helyi neolitikus alaplakosság maga kezdeményezte.

4 Bognár-Kutzián Ida a tellkultúrák megszűnésének okai között legfontosabb tényezőként éppen egy békésebb időszak beköszöntét, a települések védelmének szükségtelenné válását, izoláltságuk feladását jelöli meg, amely a telepek gyakoribb költözéséhez vezetett. Részben ennek következtében feltételez gyökeres változásokat a gazdálkodásban is, így a művelés alá vont területek gyakoribb váltogatását, illetve hangsúlyeltolódást az állattartás irányába, a szarvasmarhatartás szerepének felértékelődésével (BOGNÁR-KUTZIÁN 1972, 160164, 170-171). A probléma vizsgálatának mai napig legnagyobb hatású összefoglalását Makkay János adta. A tiszai kultúra összeomlásának okait keresve több lehetőséget is felvet. Véleménye szerint legvalószínűbben a túlnépesedés, a klimatikus változások okozta terméscsökkenés, illetve a tellkultúra ezen folyamatok által felszínre került belső ellentmondásainak együttes hatásából vezethető le a bomlási, szétköltözési folyamat (MAKKAY 1982, 156-160). Siklódi Csilla a Makkay által leírt tényezők szerepét hangsúlyozza, klímarekonstrukiós vizsgálatok eredményeivel illusztrálva az éghajlat szárazabbra fordulását a késő neolitikum végén, a rézkor elején. Mindez értelmezése szerint a gazdálkodási szisztéma olyan irányú átalakulásához vezetett, melyben az állattartás jelentősége felértékelődött. Ezt a folyamatot erősítette az őstulok-populáció drámai csökkenése is, mely elősegítette'a pásztorkodó életmód elterjedését, a településmobilitás szintjének növekedését. Ugyanakkor Siklódi a kora rézkori telepek feltételezett gyakori költözését az irtásos-égetéses földmüveléssel, — részben Bognár-Kutziánhoz hasonlóan — a környező földterületek gyors kimerülésével is kapcsolatba hozza (SIKLÓDI 1983, 25-26). Bánffy Eszter is az állattartás agrárgazdálkodással szembeni térnyerését emeli ki az Alföldön, melynek okaként a neolitikum végén rendkívül szárazra, melegre forduló időjárást jelöli meg (BÁNFFY 1994, 293). Kalicz Nándor — a szeghalmi járás terepbejárási eredményeire hivatkozva - elsősorban a népesség számának belső fejlődési folyamatok indukálta ugrásszerű növekedésével magyarázza az Alföld egyes területein regisztrált nagymérvű településszám-változást a rézkor kezdetén. Kisebb, a kulturális tömbön belüli népmozgásokat is felelősnek tart a településsűrűség egyenetlenségeinek kialakulásában (KALICZ 1988, 10-11). A kérdéskört új szemponttal egészítette ki Ecsedy István. Ervelése szerint a késő neolitikum végén a fejlett földművelést folytató teli-lakók mellett az Alföldön olyan kis telepeket létrehozó, nagycsaládi csoportok is éltek, amelyek életmódjában az állattartás játszotta a központi szerepet. Ecsedy szerint a különböző gazdálkodási szisztémával bíró csoportok konfliktusa vezethetett a telikultúrák megszűnéséhez (ECSEDY 1981, 75-76). Horváth Ferenc egyetért Makkay hipotézisével (HORVÁTH 1983, 62-66), de Ecsedy nyomán hozzáteszi, hogy az alföldi tellek késői, prototiszapolgári fázisával egy időben megjelennek a kisebb, a korábbiakhoz ké4 Az elmélet cáfolatát adják többek között: ECSEDY 1981, 78-80; BAILEY 2000, 260-261; WHITTLE 1996, 136-143.