A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 9. (Szeged, 2003)

KERTÉSZ Róbert – SÜMEGI Pál: Őskörnyezeti tényezők és a Kárpát-medence neolitizációja: egy új geoarcheológiai modell néhány aspektusa

TYÁNYI et al. 1968) termesztett (pl. búzafélék: alakor, tönké, tönköly, árpa) és állatokat (BÖKÖNYI 1974) tenyésztett (a juh, kecske dominált, de jelen volt még a szarvasmarha, sertés, kutya), ugyanakkor igen jelentős volt a vadászat, halászat, gyűjtögetés aránya is (BÖKÖNYI 1974). A KS népcsoportjai differenciált szakrális szokásokkal, letelepült életmóddal, faluszerű településekkel és nagyobb népsűrűséggel jellemezhetők. A Kárpát-medence északi részén kimutatott mezolit népcsoportok kulturális kapcsolatok szempontjából a nyugat- és közép-európai régió lelőhelyeivel hozhatók szorosabb összefüggésbe. A Jászságban körvonalazott észak-alföldi mezolit ipart az általános sajátságokon túl (microburin technika, geometrikus mikrolitok) egyedi tipológiai összetétel jellemzi: a helyi Epigravettien tradíció mellett a Nyugati Technokomplexumhoz tartozó Sauveterrien elemek (KERTÉSZ 1991; KERTÉSZ 1993; KERTÉSZ 1996; KERTÉSZ 2001). A középső kőkorban a Kárpát-medencében kizárólag élelemszerző gazdálkodást folytattak, melyen belül a vadászat játszotta a leghangsúlyosabb szerepet. A magányos vadak (vádló, gímszarvas bika, vaddisznó) és a csordaállatok (bölény, őstulok, gímszarvas tehén, őz) elejtése eltérő módszert és vadásztechnikát igényelt. A telepeken feltárt konyhahulladék további leletei arról tanúskodnak, hogy a vadászat mellett a halászat, valamint a kagylók és csigák fogyasztása fontos volt létfenntartásukban. A késő mezolitikumban ugyanakkor elkezdődött az első, tudatosnak is tekinthető környezetátalakítás. Ezek közül kiemelkedik a szegélyvegetáció, a mozaikos erdei környezet létrehozására való törekvés, mert a gyűjtögetés egyik célnövényének, a napfénykedvelő mogyorónak a terjedését jelentős mértékben elősegítette. Ez a tevékenység azt bizonyítja, hogy a mezolitikum második felében a Kárpát-medencében élő vadászó-halászó-gyűjtögető népcsoportok eljutottak abba a fázisba, hogy saját, aktív beavatkozásaik nyomán felhalmozott ismereteik révén nyitottá váltak a produktív gazdálkodási tapasztalatok átvételére. Ezt támasztja alá a szil- és kőrispollen késő mezolit kori ciklikus visszaesése, lombjuk szelektív gyűjtése és állati takarmányként történő felhasználása, a lombetetés is. Ilyen hatásokat lehetett kimutatni a keleméri Nagy-Mohos, a tiszapolgári Selypes-éri, a szegedi Batida-éri szelvényeken végzett pollenelemzések során. A régészeti bizonyítékokon (KERTÉSZ 1994) kívül ezen paleobotanikai adatok, valamint a zárt erdei környezetben a nyitottabb vegetációt kedvelő csigafajok terjedése alapján azt valószínűsítjük, hogy a térségben az újkőkori élelemtermelés kialakulását megelőzte egy preneolitizációs fázis (KERTÉSZ 2001, 49; KERTÉSZ-SÜMEGI 1999, 79-80; SÜMEGI 1999). A mezolitikumban mobilis életmódjuknak megfelelően a kisebb vadászcsoportok évszakonként változtatták megtelepedési helyüket, s így alakultak ki téli és nyári táboraik. A vadásztanyák kisméretű, vékonyabb települési rétegű lakófoltjai alacsony lélekszámú, rövidebb időtartamú, szezonális tartózkodásról vallanak. Földünkön minden élőlény, tehát a kora újkőkori KS népcsoportjai által domesztikált állatok és növények is meghatározott környezeti igénnyel rendelkeznek, vagyis csak addig a határig tenyészthetők és termeszthetők, ameddig a tűrőképességük megengedi. A legkorábbi neolit népesség őskörnyezeti tényezői (egykori hőmérséklet, csapadékmennyiség, napfény stb.) nem külön-külön, hanem egyszerre hatottak a tenyésztett állatokra és termesztett növényekre, valamint a vadász-halászgyüjtögető gazdálkodás célélőlényeire. A tűrőképességet mindig a minimumban lévő környezeti tényező befolyásolja alapvetően. Ezt a tényt a Liebig-féle kísérletektől (LIEBIG 1840) kezdődően minimumelvnek, illetve limitáló faktornak nevezzük. Amennyiben együttesen vesszük figyelembe az éghajlati, alapkőzet- és a talaj adottságokat, valamint a környezeti mozaikok kifejlődését a KS élelemtermelő gazdálkodása szempontjából, akkor megállapíthatjuk, hogy egy olyan limitáló vonalat képeztek a Kárpát-medencében, amely behatárolta a kultúra északi elterjedési lehetőségeit. Ezt a kora újkőkorban kirajzolódó, a balkáni típusú neolitizáció északi elterjedését meghatározó vonalat közép-európai-balkáni agroökológiai barrier (a továbbiakban rövidítve: KEB AÖB) néven vezettük be (KERTÉSZ-SÜMEGI 1999, 81-85; KERTÉSZ-SÜMEGI 2001, 236-239; SÜMEGI-KERTÉSZ 1998; SÜMEGI-KERTÉSZ 2001,412-414; SÜMEGI et al. 2002, 175-176) a szakirodalomba (1. kép). A KEB AÖB alapvetően befolyásolta a legkorábbi produktív gazdálkodással jellemezhető, balkáni kapcsolatokkal rendelkező KS népcsoportjainak északi elterjedését a Kárpátmedencében. A mediterrán éghajlati és környezeti hatás perifériájára került balkáni kulturális és gazdasági gyökerű kora neolit közösségek ökológiai csapdába kerültek, terjedésük a Kárpát-medencében észak felé haladva lelassult, majd a KEB AÖB mentén megállt. A KS stagnálása hogyan hatott a KEB AÖB-től északra található, vadász-halász-gyűjtögető élet-