A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)
BENDE Lívia – LŐRINCZY Gábor – TÜRK Attila: Honfoglalás kori temetkezés Kiskundorozsma-Hosszúhát-halomról
nak (MESTERHÁZY 1996, 773-776) tanulsága, hogy csak szisztematikus és teljességre törekvő adatgyűjtés után elvégzett elemzéstől várhatunk megnyugtató választ a magányos sírok problematikájára. Abban egyetértünk vele, hogy a magányos — és hozzátehetjük, a kis sírszámú — temetők az ideiglenesség, a rövid ideig tartó megtelepedés emlékei. Véleményünk szerint tehát a Duna-Tisza közét jellemző magányos temetkezések, kiscsaládi, illetve kis sírszámú temetők nagy többsége egy közös okra vezethető vissza, vagyis a terület rövid ideig tartó és viszonylag kis létszámmal történő megszállására. így azonban más történeti összefüggésbe ágyazva kell megítélnünk a Kárpát-medence egyéb területein előkerülő magányos sírokat vagy kis sírszámú temetőket, mint pl. Mindszent-Koszorús-dülő 3 SÍros temetőjét (CSALLÁNY 1941; BÁLINT 1991. 239), az örménykúti két, esetleg négy sírt (SZATMÁRI 1996) vagy a Tarnaörs-Rajnapartról ismertté vált temetkezést (RÉVÉSZ 1996a. 411-412; RÉVÉSZ 1996b, 257), mivel ezek tágabb környékén megtalálhatóak az azonos időszakban használt nagyobb sírszámú temetők is. A magányos sírok értelmezésével kapcsolatos kétségek (MESTERHÁZY 1996. 773-774: MESTERHÁZY 1998, 25-26) persze csak részben tűnnek jogosnak. Egy sír magányos volta aligha megkérdőjelezhető, ha nagyobb feltárt területen egyedül kerül elő, ennek a relatív magányosságnak a megnyugtató magyarázata azonban már más lapra tartozik. A vájt koporsóról A korszak sírjaiban a ritkán kedvező talaj adottságok ellenére, de a jó megfigyeléseknek köszönhetően sikerült kimutatni a koporsónak vagy szegeletlen sírládának/fakonstrukciónak (TETTAMANTI 1975, 93) a használatát. A sírládák mellett a vaskapoccsal összefogott koporsókra is vannak adatok (TETTAMANTI 1975, 93-94), vájt koporsó meglétével azonban nemigen számoltak. Az 1975-ös összegzés óta publikált sír- és temetőközlések vonatkozó adataiból legutóbb Mesterházy Károly adott válogatást. 0 már négy lelőhelyre — Nádudvar-Mihályhalom, Rácalmás, Zemplén, Budapest -— hivatkozva számol a vájt koporsó egykori használatával (MESTERHÁZY 1993, 274; MESTERHÁZY 1997, 65). 28 Valószínűleg azonban ennél sokkal többször készítettek a temetés céljára farönkből kivájt koporsót. Erre utalhat az a testhelyzet is, amikor a vállak és a karok összehúzott helyzetben kerülnek elő, a két kar alatt még vastag sírbetöltés a gerincvonal felé haladva egyre vékonyabb lesz. Ezt eddig általában a lepelbe csavarás eseteként értelmezték. A vájt koporsó gyakoribb használata mellett szól az is, hogy a honfoglalók által is ismert és használt szaluval kialakítása jóval egyszerűbb lehetett, mint az ácsmunkát igénylő koporsóé. Az érme mint obulus A Kiskundorozsma-hosszúhát-halomi sírban a szájba és a két szemre helyezett érme nem volt átfúrva, amiből következik, hogy mielőtt a temetés egyik utolsó akkordjaként a halotti szemfedőre vagy a szemhéjra, illetve a szájba helyezték az érméket a temetés során, más módon — pl. a ruházat vagy a lószerszám díszítésére — nem használták fel ezeket. Mivel a szemre és a szájba tett érméket a férfi életében tehát nem viselte, nem feltétlenül voltak személyes tárgyai. Az elhunyt szájába pénz helyezése a bemutatott sír tágabb környékén eléggé bevett szokás lehetett, így például a Szeged-Csongrádi úti 13 sírós temetőben az 1. és a 36. sírban a szájból került elő egy-egy érme (KÜRTI 1996a, 60). Mivel nincs átfúrva, ezért az ásotthalmi sír dirheméről és az üllési solidusról is feltételezhető, hogy obulusként került a sírba. Ezeken kívül a megfigyelt patinanyom alapján a röszkei 3. sír esetében is obulusadásra gondolhatunk. Az a megállapítás, hogy a Kárpát-medencei magyarság körében a halotti obulus adásának szokása a magyar pénzverés megindulásával egy időben jelenik meg (TETTAMANTI 1975, 103), az előkerült újabb sírok alapján árnyaltabb megfogalmazást igényel. Míg a Duna-Tisza táján a magyar honfoglalást megelőző első ezer évben élt népek körében gyakorolt, illetve a kora Árpád-kori obulusadás szokásáról (BÓNA 1980, 74-91; BÁLINT 1991, 175-177) adatgazdag feldolgozások jelentek meg, addig éppen a 10. század időszakának vizsgálata elmaradt. Ezt pótolta Kovács László, aki a honfoglalás kori érmék feldolgozása kapcsán az akkor rendelkezésére álló adatokat összegezte (KOVÁCS 1989, 816. j.), munkájában a 28 Az ibrúny-esbóhalmi temetőben megfigyelt koporsók (ISTVÁNOVITS 1996, 27) esetében legalább 50%-ban a vájt koporsó megléte a valószínűbb. Az ásató, Istvánovits Eszter szíves szóbeli közlése. A zsombói sír esetében is utólag a vájt koporsó használatát feltételezzük.
