A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)
STRAUB Péter: 5. századi tömegsírok Keszthely-Fenékpusztán
elejére, 10 ám csak alig néhány, sajnos nagyrészt közöletlenről valószínű, hogy nemcsak a hun, hanem esetleg a prelangobard kort is megélte. 11 Ha sírleletekkel kimutatni egyelőre nehéz is, szórványos történeti/nyelvészeti (ALFÖLDI 1938; MÓCSY 1962. 774-775; KISS 1965; TÓTH 1976) és művészettörténeti (TÓTH 1974; TÓTH 1977), valamint biokémiai (KISZELY 1966; KISZELY-LENGYEL-SCAGNIOLI 1969) és antropológiai (ÉRY 1981, 228-229; FÓTH1 2000, 87-88) adatok mellett némely langobard kori temetkezési sajátosság (BÓNA 1993, 148; BÓNA 1998, 113) ÍS utal arra, hogy bizonyos helyben maradt ókeresztény közösségek egyes városok és belső erődök falai közt integritásukat megőrizték egészen a 6. század elejéig. 12 Fenékpuszta esetében az előbbiekben vázolt folyamat különösen jól nyomon követhető. A 4. század végén egy, az erődöt ért támadás emléke számos helyen kimutatható, a védműveket azonban gyorsan kijavították, sőt ezt követően feltehetően újabb épületeket is emeltek. Az erőd lakóinak élete a birodalmi áruktól lényegében elzárva, egyszerű körülmények között folyt tovább, a déli erődfal előtti melléklet nélküli sírok egy része már az 5. század elejének emléke (MÜLLER 1996,92). A hun kor évtizedei békében telhettek, az 5. század közepéig ugyanis semmiféle újabb pusztulási réteg nem mutatható ki. Keszthely környékéről két magányos hun kori sír ismert (HAMPEL 1900, 110-111; SÁGI 1955), ám az erődben nincs nyoma a hunok megtelepedésének, csupán egy-egy szórvány alán típusú tőrkard, valamint lemezfíbula került elő. Az Attila halálát követő Kárpát-medencei erőviszonyok átrendeződése, közvetlenül a nedaoi csata után a fenékpusztai erőd történetében is az egyik legmozgalmasabb időszak. A vizigótok hathatós segítségével 455 júliusában Galliában császárrá választott Avitus ugyanis Pannoniában rövid időre jelképesen visszaállította a nyugat-római fennhatóságot (BÓNA 1969, 279), mikor is az újra pezsgő életű erődben katonai bázis létesült (BÓNA 1984, 289; MÜLLER 1987. 109). Az erőd északnyugati felében — az arhaeobotanikai vizsgálatok szerint — a Földközi-tenger vidékéről származó óriási gabonakészlet tárolására tucatszám ástak hatalmas hombárokat egymás közelében ekkor az újonnan beköltözőitek, kenyér sütésére az 1970-ben előkerült tekintélyes méretű szabadtéri kemencék szolgáltak. A bor és olaj tárolására használt amphorákból is rendelkezünk töredékekkel, a sütéshez/főzéshez szükséges vízkészletet pedig részben az a 7,3 méter mély, tölgyfával bélelt kút szolgáltatta, melynek helyreállított emléke ma is megtekinthető az erődben. A 70-es évek ásatásaiból származó állatcsontok és növénymagvak természettudományos vizsgálatai egybehangzóan azt az eredményt hozták, hogy arra a hatalmas katasztrófára, ami egyik napról a másikra véget vetett ennek a rövid idillnek, 455 októberének közepén került sor (MATOLCSI 1974, 110; FÜZES 1978, 790). A kelet-római birodalom által felbérelt osztrogótok pusztítása hatalmas volt, a túlélő római lakosság értékeit és halottait hátrahagyva menekült el. Az erőd építése óta eltelt közel száz év alatt a külső védművek ekkorra talán már elveszthették funkciójukat, az ostrom során maga az erőd is leégett, a pusztulás számos helyen kimutatható, amit az erőd különböző pontjain elrejtett bronz- és vasdepók is jeleznek (KUZSINSZKY 1920, 64-67; MÜLLER 1978; SÁGI 1979). Az északi erődkapunál az egyik padlógerenda árkában talált cölöplyukak arra utalnak, hogy a várvédőket olyan váratlanul érhette a támadás, hogy nem lehetett már idejük a kapuk elfalazására, s az erődbelső felé nyíló kapuk eltorlaszolásával próbálták meg az ellenség betörését megakadályozni, sikertelenül (MÜLLER 1979, 134). Ennek a támadásnak az emlékei a tömegsírok, a noricumi rablóportyájukról az erődbe valószínűleg csak hónapokkal később 13 visszatérő gótok egy csoportja lehetett ugyanis az, 10 PL: Brigetio (BARKÓCZf 1961, 112), Budapest-Szőlő u. (PARRAGI1984, 326; NAGY 1993, 355), Budapest-Vályog u. (TOPÁL 1996, 51-52), Esztergom-Bánomi dűlő (RégFüz Ser. I. No. 43. (1991) 27), Győr-Kálvária u. (SZŐNYI1979, 47), Intercisa-délkeleti temető (VÁGÓ-BÓNA 1976, 209), Környe (BARKÓCZI-SALAMON 1984, 181), Nyergesújfalu-Sánchegy (KELEMEN 1997, 409), Pécs-Geisler u. (FÜLEP 1969, 41), Sármellék-Égenföld (MÜLLER 1998, 263), Sopron-Deák tér (SZŐNYI 1978, 11), Sopron-Hátulsó u. (TOMKA 1967, 253), Szombathely-Szent Márton u. (közöletlen, Sosztarics Ottó szíves tájékoztatása), Tokod (LÁNYI 1981, 191), Visegrád-Gizellamajor (GRÓF 1992, 132). 11 Budapest-Gazdagrét (ZSIDI 1987, 69), Csákvár-Széchenyi u. (NÁDORFI 1996, 96-97), Szabadbattyán-Máriatelep (BARKÓCZI-SALAMON 1976, 109), Tác-Gorsium, Margittelep (F1TZ1976, 104). 12 A 6. század második felének Keszthely környéki késő antik régészeti, építészeti és művészeti emlékei azonban már nem kontinuus romanizált népességet, hanem áttelepült/telepített lakosságot takarnak! 13 Az, hogy a csontok döntően szervesen csatlakoznak egymáshoz, de már részben hiányos vázakról van szó, arra utal, hogy a tömegsírokba szórt vázrészek már nem mindegyikét tartották a lágyrészek, tehát bizonyos idő eltelt a támadás és az e(földelés közt.
