A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

VÖRÖS Gabriella: A vaskúti szarmata halmok leletei (Adatok a szarmata koporsók és gerenda-kamrák köréhez)

A LELETANYAG ERTEKELESE Az értékelő rész elején érdemes röviden összefoglalnom az 1868-as Rómer Flóris vezette ásatás legfontosabb adatait. A dokumentumokból az derül ki, hogy összesen négy halom feltárására került sor, kettőt az északiból, kettőt a déli halomcsoportból kutattak meg. Az északi halomcsoport tagjait Rómer beszámozta a helyszínrajzon is, így egyértelmű és jól azonosítható, hogy a második és a harmadik számú kutatását végezték el (KŐHEGYIVÖRÖS 1999, 2. kép 2, 4. kép 2). E korabeli dokumentumból kitűnik, hogy a déli halomcsoport tagjainak számozását nem jelölte a helyszínvázlaton (KŐHEGYI-VÖRÖS 1999, 3. kép 3). Az 1876-ban közölt helyszínrajzon viszont már folyamatos számozás található az északi halmoknál kezdve és a délieknél befejezve (RÓMER 1876, 132-134, 53. kép) PÁRDUCZ 1959, 20. ábra 1). A halmok feltárása során nagyon kevés jelenséget figyeltek meg, illetve írtak le az ásatok. Ennek oka elsősorban a feszített ütem, az ásatás módszertana és a feltárásban résztvevők szakmai különbözősége lehetett (KŐHEGYI-VÖRÖS 2002, 6-7). Ráadásul a leírt jelenségek értelmezése is problémás, hiszen pl. a tüzelési nyom, a hamu, az ún. „emelvény" nem világos, hogy mire vonatkozik, és hogyan értékelhető. Mostani feldolgozásom lehetőségeit is behatárolja, hogy a tárgyak előkerülési helyéről, összefüggéseikről, egyáltalán hogy a Nemzeti Múzeum leltárában szereplő darabok melyik halomhoz tartoztak, nem állnak rendelkezésünkre egyértelmű adatok. A Magyar Nemzeti Múzeum 1869-ben végzett leltározása a leletek előkerülési helyeként a II. és a 8. halmot jelöli meg. Párducz Mihály 1959-es publikációjában a 4. és a 8. halom szerepel, de ez semmiképpen nem lehetséges, hiszen a dokumentációból egyértelműen kiderül, hogy a 2. és a 3. feltárását végezték el, így a 4-es szám elírás lehet. Tekintettel arra, hogy az északi csoportban összesen hat halom szerepel, folyamatos számozás mellett a 8. csak a déli halomcsoporthoz tartozhatott. Ennél pontosabb adatunk nincs a leletek származásáról. A leltárkönyv adatai alapján a II. halomból 33 db vastárgy került elő, a 8-ikból pedig 24 db (KŐHEGYI-VÖRÖS 1999,229,5. függelék). Mivel a leletek leltárba vételénél a leírások nagyon szűkszavúak, a tárgyakon nem szerepelnek vagy lekoptak az azonosítást elősegítő jelzetek, ma már nagyon körülményes az azonosítás. Úgy tűnik azonban — elsősorban a leltár adatai alapján — hogy az egyik halomban (II. sz.) voltak a vaspántok, kettő kivételével, és négy darab S formájú kapocs. Az összes szeg, valamint a közelebbről nem meghatározott vastöredékek a 8. halomban voltak, itt kerültek elő az S alakú kapcsok a legnagyobb számban. A leltárban nem szerepelnek a kardok, a lándzsa vagy véső, az ár és a kés töredéke. Talán a közelebbről nem meghatározott „vastöredékek" fogalom mögött lehettek, bár alig hihető, hogy a tárgyak között éppen ezeket nem tudták tipológiailag meghatározni. A leltárba vett 57 db tárgyból mára 37 maradt, és ennyi szerepel Párducz 1959-es publikációjában is. Az előzőekből kiderül, hogy a leletek két csoportba sorolása (II. halom, illetve 8. halom) sem problémamentes. Csupán feltételezés, hogy a fegyverek, illetve az értelmezhető vastárgyak, tehát ár és kés, az egyik halomhoz köthetők. Gyakorlatilag az egész leletegyüttes szórványként értelmezhető, és a továbbiakban akként is fogom kezelni. A leletanyag rendszerezésénél két csoportot különítettem el. A kisebbik csoport a szarmata temetőkben általában előforduló leleteket jelenti, ide tartoznak a kardok, a lándzsa, az ár, a kés, és a kisméretű S alakú kapcsok (3. kép 1-6; 4. kép 3-8). Az előbbiek közül csak az ár és a kapcsok épek, a többiek töröttek, tipológiailag csak hozzávetőlegesen értelmezhetőek. A lándzsából, ha tényleg az volt, csupán a köpű része maradt, és a penge rövid indítása. A szarmata kori lándzsákkal Istvánovits Eszter és Kulcsár Valéria foglalkoztak kiváló munkájukban, felgyűjtve az alföldi szarmata szállásterület példányait (ISTVÁNOVITS-KULCSÁR 1995). E munkájukban azonban a vaskúti lándzsa nem szerepel, nyilván éppen bizonytalan meghatározása és töredékes állapota miatt. Az idézett összefoglaló munkából kiderül, hogy a szarmata lándzsák teljes hossza 13,2-40 cm között mozog. Tekintettel arra, hogy a vaskúti lándzsának a köpűje egyedül 14,5 cm, nyilvánvalóan, a nagyobb méretűek közé tartozik. Anyaggyűjtésük során azt a következtetést fogalmazták meg, hogy a lándzsák többségénél a köpű és a penge aránya 1:1. Ebben az esetben a vaskúti darab kb. 29 cm lehetett, ami azt jelenti, hogy az átlagos méretűek (22-30 cm-es hosszmérték) nagy csoportjába sorolhatjuk (ISTVÁNOVITS-KULCSÁR 1995, 21). Ugyanakkor viszont érdemes megjegyezni, hogy az általánoshoz képest nagy eltérések is előfordulnak, pl. Tiszakarád-Inasa lelőhelyen az egyik lándzsánál a köpű hossza másfélszerese volt a pengének (LO-