A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

In memoriam Bóna István (1930-2001) (Trogmayer Ottó)

IN MEMÓRIÁM BONA ISTVÁN (1930-2001) Nézem a gyászkeretes üzenetet, s nem akar mozdulni a kezem. Ötven esztendő filmjének kopott, néha csíkos, néha nagyon éles kockái peregnek. Minden olyan, mintha tegnap történt volna, vagy talán csak álmodtam? Egyszerre látom önmagam is, és barátaimat is. Tanítványa és barátja voltam Bóna Pistának, a Nemzeti Múzeum folyosóján ismerkedtünk meg, akkor még gyakornok volt, majd 1954-től aztán Ö vezetett be a hazai bronzkor új szemléletű rejtelmeibe. Két év múltán már Szegedről jártam fel a felejthetetlen Veres Pálné utcai vendéglőben tartott bajtársi találkozókra, melyeken téma volt a tudomány, a politika, egyetem, múzeum, viták és pletykák. A dolgokról kialakított határozott véleménye, melyet parázs vitákban, meggyőző érveléssel körömszakadtáig védett, tudományos tevékenységére is mindvégig jellemző maradt. Látom a Váma utcai gombfocicsaták izgalmát, a két kurucot — Dienest és Makkayt —, amint harsány dalunkra hajdútáncot járnak a Hungária körút sarkán éjfél körül, látom a mélybe zuhant koszideri földvár roncsai között bóklászó önmagunkat, amint ritka cserepekre vadászunk, érzem a kandidátusi védés feszültségét, érzem ajászdózsai birkapörkölt illatát, látom a tószegi metszetfalat, ahol Tocíknak, Tasiénak magyarázza a rétegeket. Újra átélem a szegedi konferenciák hangulatát, amikor azt hittük a világot váltjuk meg, bár kétségtelen, hogy valahogy ott indult az új szemléletű kutatók pályafutása. Megjelenik előttem a frankfurti pályaudvaron tanítványaiból összeállt alkalmi kórus. Újra hallom akadémiai székfoglalójának mondatait, s érzem kézfogásának melegét hetvenedik születésnapja ünnepén. Talán nem is illő a profán mindennapokra emlékezni, amikor a legnagyobb magyar régésztől búcsúzom. Úgy érzem, a huszadik század Rómer Flórisát vesztettük el benne, akinek munkássága, talán a jövő évszázadra meghatározza tudományágunk sorsát. Életének fonalát Hevesen 1930. február tizedikén kezdték gombolyítani a párkák, hogy azután 2001. június negyedikén Dunaújvárosban vágják el. Középiskolai tanulmányait a nagyváradi hadapród iskolában kezdte meg, majd a világháború végén első kalandos utazását tette Nyugat-Európa akkor romos városaiban. Hazatérve érettségizett s felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetemre (1948-52). Az akkor induló régészképzés egyik legelső tudósjelöltjeként, a Nemzeti Múzeumban végzett gyakorlat után került Dunapentelére, az akkori Sztálinvárosba, múzeumigazgatónak (1953). Rövidesen Banner János mellé került aspiránsnak (1954), s ilyen minőségében tanított minket. Személye, a Gordon Childe munkái nyomán kialakított új, történeti-régészeti iskola úttörője volt, szemléletét átplántálta az újszerűségre fogékony tanítványaiba, de munkatársaiba is. A sikeresen befejezett aspirantúra után az ELTE régészeti tanszékén tanársegéd (1957-59), adjunktus (1959— 64), docens (1964-1976). Univerzális tehetségét jelzi, hogy az egyetemet elvégezve már elkészült a langobardokról írott, a maga idején nagy vitát kiváltó tanulmánya, melyért akadémiai különdíjat kapott 1953-ban (1956-ban jelent meg), mégis az őskor történetének egyik fejezete, a hazai korai és középső bronzkor története jelentette kandidátusi értekezésének témáját. Nem kellett sokáig várnia a doktori fokozat elnyerésére sem, egyetemi pályafutása fiatalon professzori székbe ültette (1976), a tanszék vezetését 1987-ben vette át. Tudományos fokozatai: kandidátus 1961, tudományok doktora 1972, az Akadémia levelező tagja 1990, az Akadémia rendes tagja 1998. Kutatási területe nagyon széles, hiszen a korai bronzkortól a középkorig terjedő témákat dolgozott fel, több mint 300 tanulmányában és 16 könyvében. Ásatásai nagyobb részt Fejér megyében folytak, ám tanítványai (Stanczik Ilona, Csányi Marietta, Bárdos Edit és mások) által vezetett jelentős feltárásokon konzulensként, tanácsadóként rendszeresen részt vett, sajátos ásatási módszert alakított ki, így igazi tereprégészként is kiválót alkotott. Munkásságát több kitüntetés mellett Akadémiai díjjal (1987) és Széchenyi-díjjal (1998) is elismerték. Nehéz arra válaszolni, miként jutott ideje ilyen hatalmas életmű létrehozására. Tudom, hogy a fő-