A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

TROGMAYER Ottó: Kora bronzkori sírok Sándorfalva határában

ra bronzkori a 9., 157., 158., 169. és a 182. számú sír. Tájolása és kéztartása alapján nagy valószínűséggel kora bronzkori a 151., valamint a 170. számú sír. Feltehetően kora bronzkori a 6. és a 178. sír, mert ezek kéztartása, a zsugorítás módja megegyezik a biztosan kora bronzkori sírokéval, tájolásuk azonban eltér. Bizonytalan 7., 77a, és a 188. sír korszakunkhoz való sorolása. A temetőtérkép (10. kép) elemzése meggyőz bennünket arról, hogy ugyanolyan soros temetőről van szó, mint amilyen Óbcba, Mokrin és a többi Maros-vidéki temető esetében megfigyelhető volt (TROGMAYER 1975). Sándorfalván egyetlen sírsor került elő, ami feltételezni engedi, hogy kisebb közösség rövidebb ideig használt temetőjéről van szó. Elképzelhető, hogy a már említett röszkei temető három sírja is hasonló kisebb közösséghez tartozhatott, hiszen nagyobb temető esetén a sűrűn beépített község szomszédos telkein is előbukkantak volna a bronzkori csontvázak. A sírsor E-D tájolású, ezen belül a férfisírok tájolása közelítőleg E-D, míg a női síroké D-E. A csontvázak arccal kelet felé néznek. Kezek minden esetben az arc elé vannak hajtva, a térdek közepesen vagy erősen felhúzva. A temetkezési szokások alapján a sándorfalvai sírokat az Óbéba-Pitvaros-Mokrin típusú temetők (GIRIC 1971) közé kell sorolnunk. A temető fémtárgyai ugyanígy megjelennek a pitvarosi és óbébai leletek körében, különösen jellegzetes a félhold alakú, mindkét végén hegyes tű, valamint az arany lockenringek (BÓNA 1964). Igaz ugyan, hogy a fémtárgyak mint kereskedelmi áruk, elsősorban korszakjelzők, ám kulturális idetartozásukat megerősítik a csontcsüngők és az edények is. Négy sír leletanyagát természetesen nem lehet összevetni nagyobb síregyüttesek gazdagabb leletanyagával, arra azonban elegendő, hogy kulturális hovatartozásukat eldöntsük. A kerámiatípusok közül az ikerfülü tálak párhuzamait ugyanebben a körben leljük meg. A körte alakú, egyfülű bögrék archaikusabbaknak tűnnek, s nem véljük felfedezni azokat a tiszta nagyrévi elemeket sem, amelyek az Óbéba-Pitvaros-Röszke-leletek körében megjelennek. Ezek alapján úgy látjuk, hogy a Sándorfalva-Eperjes lelőhelyen feltárt temető az Óbéba-Pitvaros-kör egyik korai síregyütteseként fogható fel. Történeti konklúziót a kevés lelet alapján nehéz levonni, mégis néhány kérdésben, úgy vélem, szükségszerű állásfoglalásomat, feltételezéseimet rögzíteni. V. G. Childe történeti szemlélete nyomán elsőként Bóna István tekintette a bronzkori kultúrák hagyatékát olyan történeti folyamatok tárgyi „lenyomatának," mely alkalmas arra, hogy bizonyos történeti eseményeket rekonstruáljunk. Ilyenképpen szakítva a minden régészeti kutatáshoz szükséges, a tárgyi alapokat megteremtő tipológiai iskola hagyományaival, a hazai bronzkorkutatók jelentős részét új utakra irányította. A sándorfalvai temető leletei is igazolják Bóna István elméletét, mely szerint a déli eredetű népcsoport, az Óbéba-Pitvaros-csoport a Tisza mindkét partját megszállva tartotta, legalább is Sándorfalva magasságáig. Talán az is lehetséges, hogy ezen új kultúra hordozói szoríthatták északabbra a Nagyrév-kultúra kialakításában másutt jelentős szerepet játszó Somogy vár-kultúra Ada-csoportjának népességét. A sándorfalvai leletek újra felvetnek egy nehezen feloldható kérdéscsoportot. Ez a kérdés a Móra Ferenc által feltárt, s Foltiny István által közzétett nagyrévi sírok kérdése, melyek a Szőreg-C temetőben kerültek elő. Számos kutatót vezetett félre a kétségkívül idegen kultúra hamvasztásos sírjainak megjelenése egy látszólag egykorú, ám teljességgel eltérő kultúra temetőjében. Tekintettel arra, hogy a Szőreg-C temető sírjainak talán 25%-a ismert, hiszen Móra csak a házak udvarain húzhatott kutatóárkokat, az utak és a Szív utca házai alatt ott rejlik a temető háromnegyed része, így azután csak találgatni lehet, van-e a temetőnek olyan korai szakasza, melynek sírsoraiba beillenék a nagyrévi sírok. Erre a mokrini temető jó párhuzamot szolgáltat (GIRIC 1971). Más esetben két, különböző korú temetőre kell gondolnunk, az egyik a korai, hamvasztásos rítusú temető, mely a nagyrévi kultúra emlékanyagát őrzi, a másik a Maros-kultúra csontvázas sírokat őrző temetője, melyből a legkorábbi időszak leletei eddig nem kerültek elő, vagy nincsenek is ott. A nagyrévi kultúra és a Maros-kultúra korai szakaszának egyidejűsége vitathatatlan. Ennek az egyidejűségnek egyértelmű bizonyítékai a Pitvaroson és Óbébán előkerült nagyrévi típusú edények. Korábban többször feltételeztük, hogy a Tisza medre elválasztó vonalat jelentett a két kultúra között. Most azonban, a korábban bemutatottak szerint nagyrévi sírok vannak a Tisza bal partján — igaz idegen környezetben —, s a Maros-kultúra legkorábbi sírjait találjuk a jobb parton. A jelenség nem feloldhatatlan, az egykori folyó nem jelenthetett „vasfüggöny"-szerü, átjárhatatlan határt. Másrészt az eddigi feltételezések meglehetősen rövid időszakot hagytak korai bronzkorunk történetére. Az elmúlt évtized radiocarbon adatai azonban arra