A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

ISTVÁNOVITS Eszter – KULCSÁR Valéria: Vaday Andrea – Bánffy Eszter – Bartosiewicz László –T. Bíró Katalin – Florin Gogâltan – Horváth Friderika – Nagy Andrea: Kompolt-Kistér. Újkőkori, bronzkori, szarmata és avar lelőhely leletmentő ásatása az M3-as autópálya nyomvonalán

Aligha valószínű, hogy a szarmaták — annak ellenére, hogy a juh náluk gyakori állat — ne ismerték, készítették vagy használták volna az ollót. Aquincumból keletre kiinduló út Porolissum felé, leágazással Debrecen, illetve északra a germán barbaricum irányában (192. o.). Egy ilyen sajátos nyomvonalú út létével kapcsolatban egyetlen adatot ismerünk. Ez Vaday Andrea — ugyancsak hivatkozás nélküli — kijelentése (VADAY 1998,124). Jellemző módon hasonló utat nem jelöl sem GABLER-VADAY 1986, sem GABLER-VADAY 1992 egyetlen térképén sem. Ervek híján az Aquincum-Porolissum út vonalaként a Szolnok irányába vezetőt kell továbbra is figyelembe vennünk, míg az Aquincumból Hatvan irányába futó út minden eddigi feltételezés szerint a Sajó, illetve a Hernád völgye irányában elkanyorodott észak felé. „A kereskedelmi útvonalakon a szárazföldön napi 18-22 km megtett úttal lehet számolni. " (192. o.). Nem tudjuk meg, kinek a számítása ez a távolság, és milyen kondíciók mellett igaz (pihenőhelyek, élelmiszer-ellátás stb.). Ha a kiépített provinciális úthálózat esetében lehet is ezzel az adattal kalkulálni, lehet-e ugyanezt feltételezni mégiscsak barbár, mégiscsak ellenséges területen, mégsem annyira kiépített útviszonyok esetében? „Az üvegleletek meglehetősen ritkák a barbaricumban a 2-3. században. Időbeli eloszlásuk egyenetlen. A 2. század első harmadában gyakoribbak, majd csökken számuk, végül a markomann háboritk utáni időszakból ismét többet ismerünk Ettől az időszaktól kezdve alig kerül elő egy-két darab, majd a 4. századtól, annak is inkább a másodikfelétől kezdve gyakoribb melléklete lesz a síroknak. " (195. o.). Ismét egy konkrét adatok, hivatkozás nélküli kijelentés. Az ún. aknakemencék esetében a gyomai telepen kívül felsorolt párhuzamok közül nagyon hiányoljuk a legelső ilyen típusú publikált objektum említését (199. o.). Már csak azért is meghökkentő a hallgatás, hiszen épp egy évvel ezelőtt foglalta össze az első publikáló — Vörös Gabriella — az általa egyébként füstölő-aszalónak nevezett objektumtípus kutatásának akkori állását (VÖRÖS 1998,59). Csaknem szó szerint ugyanezt ismételhetjük el a palánkárokkal kapcsolatban (VÖRÖS 1998, 54-56). „A szarmata lakosság életmódjában a telepen még kimutatható a sztyeppéi pásztorkultúra. A juhtartás nagyobb fontosságú, mint a sertés tenyésztése. " (202. o., 161. j.) Anélkül, hogy a könyvtárnyi irodalomra hivatkoznánk megjegyezzük, hogy a steppei pásztorkultúra a Kárpát-medencében kizárható, s felelőtlenség emlegetni a juh — de akár még a szarvasmarha — túlsúlya alapján is, hiszen az Alföldön bármely nép állatcsont-maradványait vizsgálva rendszerint a sertés háttérbe szorul (ld. pl. Vörös I. publikációit). A kompolti telep 45 gödre, 6 háza — és hadd ne soroljuk tovább — fényében pedig steppei hagyományra hivatkozni már csaknem mulatságos. „A szarmata barbaricum északi sávjában a bevándorlástól kezdve jellegzetes dák anyag egészíti ki a temetők és telepek anyagát" (207. o.). Hiányoljuk a leletek konkrét felsorolását vagy a hivatkozást. Sajátos módon a szerzők alig-alig támaszkodtak a korábbiakban más szakemberek tollából megjelent tanulmányokra, így alakulhatott ki például az a téves képzetük, hogy csak 1989-ben „ történt először kísérlet arra, hogy a tartományi anyag fontosságát... meghatározzuk", hiszen konkrétan foglalkozott a kérdéssel pl. Alföldi András, Mócsy András, Gabler Dénes és mások. Meglehetősen sajnálatos, hogy az irodalmi utalások — a rengeteg lábjegyzet ellenére — még azoknál a ritka kivételeknél is hiányoznak, amikor konkrét lelőhelyet említ/enek a szerző/k (pl. 126. j.: Hódmezővásárhely, SoltPalé I, II). A korábbi publikációk ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása és a hivatkozás nélküli, gyakran légből kapott kijelentések olyan új vonás a szakirodalomban, amely aligha követendő példa. Hatása már az értékelt köteten belül is érzékelhető. így a fentiekben idézettek nem szolgáltathattak alapot a kronológiai kérdések megválaszolására, sőt a szerzők inkább igyekeztek elkenni azt a problémát, hogy a szarmata települések kronológiai meghatározása jelen pillanatban még igen komoly nehézségekbe ütközik. Nem meglepő mindezek fényében, hogy a kronológiai fejezet (203-204. o.) meg sem kísérel választ adni arra, hogy mikor szűnik meg az élet a településen. Ennek meghatározására a történeti rész hivatott — ugyancsak hivatkozások nélkül. Aligha tartható helyes módszernek egy — a területet egyébként is csak igen áttételesen érintő — hipotézisekkel alaposan megtűzdelt történeti összefoglaló alapján meghatározni a lelőhely felső kronológiai határát. Annál is inkább kijelenthetjük ezt, mivel a feltárt rész az egykori településnek alighanem csupán kicsiny hányada lehet.