A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

NAGY Margit – NEUMANN, Günter – POHL, Walter – B. TÓTH Ágnes: A gepidák

ricum provinciába. A legnagyobb hadjárat 539-ben volt; a bizánci csapatokat Cal lue hadvezér vezette, aki megnyerte az első csatát és elesett a másodikban (Marcellinus Comes, anno 539; Jordanes, Romana 387). A fenyegetőbbé vált gepidák ellen Justinianus ekkor az új király, Audoin idején a langobardokkal keresett szövetséget, akiknek 546/47 körül egy szerződésben területeket engedett át Pannóniában és Noricumban, és évenkénti pénzjuttatást ígért (POHL 1996; POHL 1997; STEIN 1949; WERNER 1962). A langobard-gepida konfliktust élezte az is, hogy mindkét oldalon menedéket találtak a másik királyság trónkövetelői: a gepida Ostrogotha, Elemund király egyetlen fia, aki még kisfiúként menekült el a bitorló Turisind elől és a langobard Hildigis, akinek apját egykor Wacho király üldözte el (Prokopius, De bello Gothico IV,27). Prokopius részletesen leírja, hogy a két szembenálló fél hogyan kért Justinianus császártól támogatást vagy legalább semlegességet az elkerülhetetlenné vált háborúban (Prokopius, De bello Gothico 111,34-35). A diplomatikus szónoklatokból kétségtelenül alig nyerhető információ azon kívül, hogy a gepidák ősidőktől fogva római szövetségesek voltak és évenkénti pénzjuttatást kaptak (POHL 1997). A császár úgy döntött, hogy a langobardokat támogatja és kétszer küldött sereget, melynek ugyanakkor az is a feladata volt, hogy egyidejűleg az itáliai gótok ellen tervezett hadjárat útvonalát fedezze. A háború 549-ben tört ki (a datáláshoz, amely a bizánci résztvevők itineráriumából adódik, ld. POHL 1996, 31), azonban a felek kitértek a döntés elől, ugyanúgy, mint a következő évben, amikor a csata előtt mindkét seregben pánik tört ki (Prokopius, De bello Gothico 111,34). Ezután kétéves fegyverszünetet kötöttek, amelyet a gepidák arra használtak fel, hogy segítségül hívják a kutrigurokat (Prokopius, De bello Gothico IV, 18). Ezek azonban túl korán érkeztek és a gepidák bizánci területre küldték őket rablóhadjáratra (Prokopius, De bello Gothico IV, 18), ahol már 551. áprilisában a gótok elleni bizánci felvonulást akadályozták (Prokopius, De bello Gothico IV,22). A gepidák szláv rablócsapatokat is átszállítottak a Dunán, aminek ára fejenként egy solidus volt (Prokopius, De bello Gothico IV,25). A következő télen ismét langobard és gepida küldöttek tárgyaltak Konstantinápolyban. Justinianus látszatra szövetséget kötött a gepidákkal, azonban a langobardok számára állított fel segédcsapatokat, melyek persze nagyrészt nem avatkoztak be a harcokba (Prokopius, De bello Gothico IV,25). A helyzet tehát világos volt: Langobardorum gens, socia Romani regni principibus ... contra emulos Romanorum Gepidas, ahogy az azokban az években író Jordanes (Romana 386) fogalmazott. 552-ben érkezett el a döntő csata, melyben a gepidák alulmaradtak és a gepida király fiát, Turismodot állítólag Alboin langobard herceg megölte (Paulus Diaconus, História Langobardorum 1,23-24; Prokopius, De bello Gothico IV,25); sok halott maradt a csatatéren, Jordanes (Jordanes, Romana 386 sk.) számukat erősen eltúlozva 60 000-re teszi. Ekkor békét kötöttek; Paulus Diaconus (1,24) legendává tömörítve meséli el, hogyan fogadta Turisind fegyverbarátjává Alboint, nem sokkal a csata után. Nehézséget jelentett a két ellenséges trónkövetelő, akiknek kiadatásáról megállapodtak. Az előkelő gepidák elutasították Hildigis kiadását és kinyilvánították: „pusztuljon el inkább tüstént a gepida nép asszonyostól és gyermekestől, semhogy ilyen gonosztettet kövessen el" (Prokopius, De bello Gothico IV,27). Erre Turisind titkon eltetette láb alól Hildigist és Audoin ugyanezt tette Ostrogotha gepida herceggel. A kortárs Prokopiusnak az 549-52. évi harcokról szóló híradásainál kevésbé részletesek információink a gepidák és langobardok közötti 565-67. évi második és döntő háborúról. Időközben Kunimund lett a gepida király és a langobardoknál Alboin követte apját királyként. Későbbi legendák elmesélik, hogy Alboin elrabolta Rosamundát, Kunimund lányát és ez volt a háború oka (Theophylaktos Simokates VI, 10). Konstantinápolyban úgy a gepida, mind a langobard követek ismét támogatást kértek (Corippus, In laudem Iustini, praefatio 18). A gepidák megígérték Sirmium átadását, ígéretüket azonban az 565. évi sikeres védekezés után nem tartották be (Menander, Fragmentum 25). A langobardok ekkor az avarokkal kötöttek szövetséget a gepidák és Bizánc ellen; Baján avar kagán ezért megszerezte tőlük azt az ígéretet, hogy megkapja a langobard jószágok tizedét, a zsákmány felét és a gepidák egész országát. 567-ben a gepidák két ellenség között találták magukat, a bizánci támogatás pedig elmaradt. Anélkül, hogy az avarok beavatkoztak volna, a langobardokkal szembeni teljes vereség eldöntötte a gepida királyság sorsát; Kunimund király elesett (Menander, Fragmenta 24-25; Origó gentis Langobardorum 5; Paulus Diaconus, História Langobardorum 1,27; Iohannes Biclarensis, Chronica minora 212 sk.; Iohannes Ephesius VI,24, valamint: BÓNA 1976; HOREDT 1971; POHL 1988; WOZNIAK 1979).