A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

KRONWALD TAMÁS (1974-1999)

MFMÉ - StudArch V (1999) 7 KRONWALD TAMÁS (1974-1999) Kedves Tomi! Ma reggel a szegedi múzeum épülete előtti zászlótartóra a Te emlékedre húzták fel a fekete lobogót. A zászló majdnem pontosan ott lobog, ahol az elmúlt másfél évben minden hajnalban feltűnt az alakod, hogy munkába induljunk. Amikor tavaly először jöttél be a szegedi múzeumba, egyikőnk sem gondolta, hogy egy olyan társaság tagjai leszünk, amely jóban, rosszban mindig összetart. Amely lélekben és mentalitásban még nagyon fiatal, — mondhatnám — még gyerek, de gondolkodásban, felelősségtudatban, a munkához való hozzáállásban, a létfenntartásban, a napi gondok leküzdésében és az emberi kapcsolataiban nagyon komoly, — mondhatnám — már felnőtt. Több mint másfél évig dolgoztunk együtt, Te, mint az egyik legfontosabb munkatársunk álltál helyt nap mint nap. Nemrégiben gondolkodtunk együtt, hogyan bírtad sokszor a megfeszített tempót. Panaszt sosem halottunk tőled, mindig csak a gyors lépteidet követtük az ásatáson. Művészi rajzaid olyan könyvekben fognak megjelenni, amelyek Európa minden fontosabb múzeumi könyvtárában megtalálhatók lesznek, így neved örökre beíródott a régészet nagykönyvébe. Hegyi származásod ellenére sikerült megtalálnod az Alföld legrejtettebb kincseit és a benne rejlő szépségeket. Született túrázóhoz méltóan hetenként róttad a kilométereket a pusztákon is. Ami pedig kis csapatunk minden egyes tagjában a legnagyobb tiszteletet váltotta ki, az a teljesítménytúrákon való kitartó részvételed volt. Közölünk senki, még a legkiválóbbak sem vállalták, hogy egyszer is végigmenjenek Veled. Erre csak a Te kitartásoddal volt esély. Az elmúlt két hétben az ásatásról eltűnt a korábbi híresen jó hangulat. A hajnali vidámság, az előző nap óta várakozó tréfálkozások helyett most csönd van, néma szorgoskodás. Arcok és tekintetek, amelyek leginkább arról árulkodnak, hogy a legszívesebben a pusztába üvöltenénk a fájdalmunkat, vagy egymás nyakába borulva sírnánk. Emléked annyira kitörölhetetlen, hogy már-már olyan, mintha még most is közöttünk lennél. Biztosan így is van, csak Te egy kicsit magasabban vagy most, mint mi. Amikor néha pihenésképpen kiülsz a felhők szélére és rágyújtasz, néz le ránk. Ilyenkor, ha kisüt a nap, mindig tudni fogjuk, hogy ott lógatod a lábad, és minket figyelsz. Kedves Barátom! Eljöttünk hát mind a „pajtások", kik szerettünk, elkísértük a párodat, Kingát, itt van Kun Tamás is. Alig három héttel ezelőtt majdnem ugyanez a társaság egy másik, vidámabb eseményre gyűlt össze. Csakis azért, mert szeretjük és becsüljük egymást. A szegedi barátaid nevében mondtam el ezeket a szavakat. Lehet, hogy nem mindenki búcsúzott volna ugyanígy, nekem így jöttek számra a szavak. Egyetlen dologban azonban mindenki egyezik. Abban, amit a szalagra írtunk: Búcsúzunk: Katika, Ambrus, Zolika, Minó, Gábor, Csaba, Imi és Zsuzsa, Gyurma, András, Kata és Zsuzsa, Tamás, Kinga, Jutka és Csabus. Mátraszőlős, 1999. szeptember 9.