A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

VISTY Lilla: A Gizella-kereszt ötvösszemmel

ni a mintákat és a betűket, kihagyva a hátoldal középlapján lévő Krisztus és a négy evangélista helyét, mely motívumokat csak a lemez előoldaláról cizellálták, az indadísztől kiemelendő. A hátoldal megmunkálása után levették a lemezt a szurokról, és alaposan kitüzelték, majd az egyengető lapra helyezve egy faponcolóval felülről a lemezt a domborítások között síkra igazították. Az így helyreigazított aranylemezt újra áttüzelték, így küszöbölték ki a fém megmerevedését, beszakadását. A szurok felmelegítése után az aranylapot színével felfelé szurkolták vissza. A szurok kihűlése után a már a hátoldalról elődomborított minták széleit úgy hangsúlyozták ki, hogy a domborítások szélei mentén az alapot sík poncolóval a fémlap eredeti szintjére visszaütötték, a mintákat részletesen kidolgozva, határozott, egyenletes vonalvezetést érve el. Krisztus és az evangélista-szimbólumok körvonalait nagyon finoman, szinte csak sejtetve dolgozták ki, így ezek az indák és a szimbólumokat határoló körök belső felületét borító pikkelyes poncolás hatására emelkednek ki. Ez a dinamikus hatást keltő pikkelyes díszítőforma nagyon gyakori volt, de még a 20. század végén is találkozhatunk vele pl. a közel-keleti ötvösművészetben. A cizellálással párhuzamosan készültek a kövek és zománcok foglalatai. Az aranyművesek a huzalokat vékony, általában fekvő, négyzet keresztmetszetű vályúkba öntötték. Az aranydrót öntecset kihűlése után alaposan átvizsgálták minőségét illetően, majd kovácsolással vékonyították, miközben rendszeresen kilágyították, hogy a fém alakíthatóságát növeljék, vigyázva arra, hogy az arany a megmunkálás közben ne hajtódjon egymásra, mert különben a drót egy idő múlva betörne. Mikor a drótöntvényt már elég vékonyra kikalapálták, hogy a nagyobb húzóvasba beleférjen, egyik végét elvékonyították, hogy a húzóvas lyukán átférjen, és a húzófogóval meg lehessen fogni. Ujabb kilágyítás után a drótot jól beviaszozták, és elkezdték húzni, míg a huzal tökéletes kerek keresztmetszetet kapott. Újra és újra megismételték az eljárást, amíg a megfelelő átmérőt el nem érték. Ezeket a huzalokat később különféleképpen használták föl: kövek, gyöngyök tartószögeinek, összekötő karikáknak, láncszemeknek, gyöngydrótoknak, amit az organarium nevű szerszámmal készítettek. Ezt a szerszámot Theophilus leírásaiból ismerjük. Miután elkészültek a lemezek és a gyöngydrótok, melyek valószínűleg különféle vastagságban és méretben nagyobb darabok kivételével mindig raktáron voltak, hogy a munka menetét ezek hiánya ne akadályozza, elkezdődhetett a tervrajzon megadott drágakövek foglalatainak elkészítése. A foglalatok felépítése különböző. A Gizella-kereszten vannak gyöngydróttal szegélyezett tokos foglalatok, liliomos-tokos foglalatok — ezek a drágaköveket foglalják be — és egyszerű tokos foglalatok, melyek a zománcokat foglalják. A foglalatkészítés két alapvető módját ismerték: Az egyik módszer szerint minden foglalatot alkotórészeiből egyenként építenek fel, tehát előbb a szükséges lemezcsíkot levágják és a kő köré hajlítják, majd összeforrasztják, ezt követően egy darab gyöngy drótot a kész foglalat köré hajlítanak és megfelelő hosszúságban levágják, majd ezt is összeforrasztják. Ezek után forrasztották össze a két alkotóelemet egymással, miáltal a két elem forrasztási fugája a legritkább esetben esett egybe. A másik módszert, amely az előregyártás elve szerint működött, Theophilus nyomán Erhard Brepohl írja le: „Az ilyen foglalatokat már racionálisan készítették, amennyiben egy-egy lemezre több huzalt fektettek fel a foglalat szélességének megfelelő távolságban. Ezeket bevágott rovátkákba fektették, melyek megakadályozták az elmozdulást. Forrasztásuk reakcióforrasztóval történt. A huzalok mentén aztán levágták a foglalatcsíkokat, a kő méretének megfelelően hajlították!' A Gizella-kereszten dolgozó ötvösök is a reakcióforrasztás technikáját alkalmazták. Ez a forrasz nélküli forrasztás, jobban mondva hegesztés színarany alkotóelemek között volt használatos, és víztartalmú réz-karbonáton alapul, amely a forrasztandó felületre felhordva a felmelegítés következtében az arany felszínével reagál, minek hatására a felület olvadáspontja néhány fokkal süllyed, a felszín megfolyósodik, az összeforrasztandó felületek összeforrnak. Már az ókorban is ezzel a technikával készültek a granulációval, filigránnal kitöltött ékszerek, használati tárgyak. A forrasztásokat a forrasztókemencében végezték, a forrasztandó darabot egy faszéndarabra helyezve izzó faszénnel körülrakták és befedték, egy kis lyukat hagyva, amin keresztül a darabot figyelhették, majd a fújtatóval az egészet addig hevítették, míg a forrasztási folyamat végbe nem ment. Ekkor hideg vízzel az egészet leöntötték, és a munkadarabot kivették a faszén közül. Ez a folyamat játszódott le mind a kisebb, mind a nagyobb darabok forrasztásánál, mindvégig ügyelve arra, hogy a fém hevítés közben túl ne forrósodjon, és el ne folyjon. De visszatérve a Gizella-kereszten található foglalatokhoz, az egyszerű, gyöngydróttal körül-