A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

NAGY Margit: Ornamenta avarica II. A fonatornamentika

II Miközben rőzsenyalábbal csapkodjuk, hűtsük le a masszát, így az apró darabokra szétesik. 8/ A gömböcskéket porítjuk, iszapoljuk és kiszárítjuk. 91 A niellódíszítés számára vésővel vagy ponccal a fémalapba negatív mintát rajzolunk. 10/ A niellóport egy libatoll élével a mélyedésbe töltjük és a díszítés felületét beszórjuk vagy befújjuk. 11/ A darabot lassan hevítjük, hogy a niellópor beolvadjon. 12/ A díszítést teljes egészében lesimítjuk és fényezzük (polírozzuk). Nem tudjuk, hogy az avar kori ötvösök hogyan készítették a niellóport, ha egyáltalán használták ezt a díszítésmódot (megjegyzendő, hogy két niellórecept sem egyezik, ami annyit jelent, hogy mesterenként eltérő volt a készítés módja). Theophilus Presbyter leírása szerint (11-12. század fordulója) a niellóberakás egyszerűbb formáját a vésett vonalas mintáknál alkalmazták. Ez abból állt, hogy a kész niellórudat izzítás közben bedörzsölték a tárgy kimélyített felületébe (SCHEY 1935, 59). A niellóberakás elkészítése mindenképpen hosszas művelet lehetett, amit az avar kori ötvösök — a tömegtermelés miatt —, általában nem engedhettek meg maguknak. A niellót tehát bevésett vagy poncolt vonalakkal, ék alakú jelzésekkel és félkörívekkel helyettesítették. A zamárdi temető 1280. sírjából előkerült egy rekeszes üvegberakásos díszítésű, aranyozott nagyszíjvég. A csuklós szerkezetű szíjvég felső része tönkremehetett, ezt a részt pótolni kellett. Az új felső részen, az avar gyakorlatnak megfelelően, fogazást alkalmaztak. Bárdos Edith véleménye szerint a szíjvég alsó része korábban készült, — „az ehhez hasonlók szolgáltak előképül az avar mesterek munkáihoz" (BÁRDOS 1998. 19. kép; HARMATTÁ 1996, 6. kép; NAGY 1998, 25. kép II). Megállapítását azzal a magyarázattal erősítjük meg, hogy a szíjvég alsó részénél a díszítés kontúrjai niellóberakással vannak kitöltve; fogazás itt nem fordul elő (csak a szemkeretezések végénél van vonalkázás). A csuklós szerkezetű szíjvég felső részén, avar szokás szerint, vonalkák jelölték a niellóberakások helyét, majd az újonnan készült darabot tűzaranyozással vonták be. A pótlás ez esetben biztosan avar öntvény; a szíjvég alsó részének niellóberakását fogazással utánozták. Természetesen nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy léteztek magas színvonalon dolgozó avar műhelyek, melyekben a nemesfém ékszerek niellódíszítéssel készültek. Összefoglalva: a kutatástörténet vázlatos áttekintéséből megállapíthatjuk, általánosan elfogadott, hogy a germán művészetben a mediterrán eredetű fonatomamentika megjelenése kapcsolatban volt a kereszténységgel. Jelenleg még nem lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy a Kárpát-medencében az avar korban használt változatos fonatornamentikának volt-e valamilyen, a pogánysághoz kötődő háttere, vagy a fonatok népszerűségét egyszerű okokkal (pl. a szövött textil mintákhoz való hasonlósággal) magyarázhatjuk. Annyi bizonyos, hogy az avarok által is használt mediterrán fonatomamentika jelentős része a Kárpát-medencében már a 6. század első felében, a langobardok pannóniai időszakában ismertté vált. A langobardoknál jelent meg legkorábban az apotropaikus értelmű Herakles-csomó és az „emberfej-állatlábak" motívum ábrázolása — utóbbinál pogány-keresztény szinkretisztikus tartalom is elképzelhető. Szinkretizmussal kapcsolatos kompozíciókat (emberfej-állatalakok) az avar ötvösök is készítettek, de természetesen általánosabb lehetett az állatlábak és a mágikus csomók oltalmazó erejének hite. A szentendrei 34. sír kardszíjvereteinek állatláb-ábrázolásait az avar kori fogazás egyik előképének lehet tartani. Ötvöstechnikai szempontból a jellegzetes avar stíluselem, a fogazás nem más, mint a hosszadalmas munkafolyamatot igénylő niellóberakás egyszerűsítése; az állatalakos vagy fonatos minta vonalakból-félkörívekből álló belső díszítésének gyorsabb, egyszerűbb, olcsóbb megoldása.* * A tanulmányt Kiss Attila lektorálta, észrevételeit köszönöm.