A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

NAGY Margit: Ornamenta avarica II. A fonatornamentika

Martin kronológiai következtetései megalapo- tartozik. A fiatalabb, 620/630-670/680 közötti időzottak: a legrégebbi fogazott díszítésű tárgynak a szakban készítették a több veretböl álló övgarniKeszthely-Fenékpuszta, horreumi temető 17. sírja- túrákat, melyeknek lekerekített aljuk van, míg a ból előkerült mediterrán típusú lófibulát lehet tárta- legutoljára készültek azok az ívelt végződésű mani, mely a síregyüttes alapján legkésőbb a 6. század gányos darabok, melyeknek állatornamentikás végén került földbe. Az 570/630-620/630-as, korai vagy fonatos díszítése eltér az övgarnitúra többi periódusba a Jankovich-csat és -szíjvég, a környei darabjának stílusától (szíjvégek, csatlemezek) 97. sír tausírozott övgarnitúrája és a 88. sír hajtűje (MARTIN 1996, 69-73). Az avar kori fonatornamentika kutatásának hiányában a magyarországi kora középkorral foglalkozó művészettörténet a román kori fonatos ornamentika előzményeit — bizonytalanul —, a római kori kőfaragóművészetben kereste. A művészettörténetileg alig értékelhető 9-11. század hiátusa miatt azonban az összekötő kapocs hiányzott. Az utóbbi években tagadni szokás az antik kézműves hagyományok folyamatosságát, arra való hivatkozással, hogy a magyarság nem rendelkezhetett semmiféle kőfaragó hagyománnyal (TÓTH M. 1978, 29-51; MAROSI 1972, 23-36; MAROSI 1994, 15-28). Vitathatatlan azonban, hogy a római kori kőfaragás emlékei nem maradtak ismeretlenek a magyarok előtt sem. Általánosan elfogadott nézet, hogy Szent István székesfehérvári koporsóját egy római szarkofágból alakították át (BOGYAI 1932, 32-44; legutóbb összefoglalóan TÓTH S. 1994). Túlságosan messzire vezetne, ha belemerülnénk a Mosaburg/Zalavárról és környékéről előkerült szalagfonatos faragott kőtöredékek stílusának és keltezésének problémájába (TÓTH S. 1990; BOGYAY 1992; SZŐKE 1996), de meg kell említenem, hogy a szomszédos karantániai kolostorépítészetben egyáltalán nem ismeretlen a 8. századra keltezett, fonatos díszű, faragott szentélyrekesztő korlát (Molzbichl) (KARPF 1996, 37-50), mint ahogy — a kolostorok alapításának adataival -— a 8-9. századra keltezhette B. Johannson-Meery a fonatos díszű faragott kőemlékek legkorábbi darabjait Bajorországból, Karinthiából és Steiermarkból (JOHANNSON-MEERY 1993, 26-27, Kat. 5, 9, 45, 53a-b, 54, 69, 84 etc.). A magyarországi román korral foglalkozó művészettörténet építészettörténeti szempontból érintette a preromán átmenet kérdését (BOGYAY 1957; CSEMEGI 1950; CSEMEGI 1958; CSEMEGI 1960; DERCSÉNYI 1944; DERCSÉNYI 1972, 6-7; ENTZ 1964; GEREVICH 1972; HORVÁTH H. 1935; TÓTH S. 1974; TÖRÖK 1970). Egyedül Csemegi József vette észre, hogy az ornamentikakutatás mennyire hiányzik a hazai kora középkori művészettörténeti stúdiumok közül. Hiányának okait így foglalta össze: „A magyar művészettörténet a múltban sem dicsekedhetett idevágó gazdag irodalommal. Ennek egyik oka talán Huszka József és Supka Géza képzeletdús kutatói tevékenységében keresendő, amely higgadtabb szemléletű kutatóinkat tartózkodásra késztette, nemcsak módszerükkel, hanem magával a témakörrel szemben is. A másik okot viszont abban látom, hogy a különböző tudományágakat egyaránt érintő archeológiai és művészettörténeti ,,határkérdések" tisztázása (így a szimbólumok sajátos problematikájának megfejtése is) a múltban sem vonzotta különösképpen kutatóinkat. Szerintem ennek tudható be, hogy bár az általam felvetett témakör külföldi szakirodalma ma már számottevő, eredményeit a hazai kutatás mégsem méltatta különösebb figyelemre, s ennek következtében ösztönző hatásuk magyarországi vonatkozásban el is maradt. És ez az általánosnak mondható idegenkedés teszi számomra érthetővé, hogy kiváló művészettörténészünk, Dercsényi Dezső sem méltatta különösebb figyelemre e problémákat, s nem méltányolta ezek megoldásaira irányuló igyekezetemet sem, amint ez a Trinitász-tanulmányomról írt bírálatából kitűnik. Arra pedig nem is gondolt, hogy a szimbólum-kutatásnak még építészettörténeti vonatkozásai is lehetnek (l. Műv. tört. Ért. 1957. 324. o.). Pedig éppen e vonatkozások kényszerítettek engem az építészettörténészt arra, hogy a hazai művészettörténet ez évtizedes adósságát a szimbólum-kutatás terén valami módon törlesszem — s ezzel néhány építészettörténeti feladat megoldctsához a szükséges alapokat lerakjam. " (CSEMEGI 1960. 7.J.). Ezek a keserű megállapítások máig érvényesek. A művészettörténészek a régészet-művészettörténet közti határterületet jelentő magyarországi 8-11. századot egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Most azonban, amikor egyre több avar lelet publi-