A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - LŐRINCZY Gábor: Kelet-európai steppei népesség a 6-7. századi Kárpát-medencében. Régészeti adatok a Tiszántúl kora avar kori betelepüléséhez

hogy az a terület, ahonnan hiányoznak, messze a legjobban kutatottak közé tartozik. A terület kora avar kori történetére vonatkozóan mértékadó megállapításokat csak a terület részletes településtörténeti vizsgálata után lehet tenni. Egyelőre azonban ezt a leletanyag közöletlensége, valamint a korszak belső időrendjének kidolgozatlansága nem teszi lehetővé. A fegyverek és az aranyleletek értékelése kapcsán azonban ide kívánkozik néhány megjegyzés a tiszántúli népesség kora avar kori társadalomtörténetére vonatkozóan. A 190 lelőhelyből 66 helyen került elő fegyver. A fegyveres sírok területi eloszlása egyenletesnek mondható. Amennyiben csak a kardok előfordulását vizsgáljuk, úgy az alábbi kép rajzolódik ki előttünk. 46 lelőhelyről összesen 68 kard előkerülése valószínűsíthető. A lelőhelyek közel egyharmada esetében (15 lelőhely) csak a kard előkerülésének ténye bizonyos. A 13 temetőben meglévő egyélű és a 18 lelőhelyről ismert kétélű kardokról elmondható, hogy a lelőhelyek számában nincs jelentős különbség, de a különböző típusú kardok darabszámában és területi elhelyezkedésében annál inkább. 16 egyélű és 33 kétélű kard került elő az általunk vizsgált területről, 19 fegyver nem határozható meg közelebbről. A kétélűek döntő többsége a KörösTisza-Aranka által határolt terület Tisza menti sávjában, az egyélűek a peremterületeken kerültek elő. Eltérő területi előfordulásuknak minden bizonnyal — a Tiszántúlt tekintve — időrendi magyarázata is van, miszerint az itt előkerült egyélű kardok nem a kora avar kor elején kerültek sírba. Régészeti leleteink közül a politikai-katonai hatalom szempontjából leginkább a nemesfémek kiemelkedő mennyiségének van jelentősége. A 190 lelőhely közül csak 73 helyen volt aranytárgy. Előkerülésük ugyan egyenletesnek mondható, de meg kell jegyezni, hogy igen sok közöttük a szórvány darab, melyek önmagukban jellemzik a lelőhelyet, hiszen egyedül kerültek múzeumba. Az aranyleletek közül 42 helyen fülbevaló, 23 helyen solidus, 5 helyen öweret és 5 helyen lószerszámdísz került elő. Összsúlyuk kb. 46 dkg. A területen előkerült 1200 sírra számított átlagsúly 0,38 gramm. Az aranyleleteket is tartalmazó temetők értékeléséből az derül ki, hogy nem egy-egy közösség volt gazdag, hanem azon belül egy-egy személy, esetleg egy-egy család. Az átlaghoz viszonyítva értékelendőek a gazdag temetkezések, melyek közül területünkön messze kiemelkedik a kunmadarasi (BÓNA 1983, 115-117) és a kunágotai (BÓNA 1983, 88-98) síregyüttes. Közös jellemzőjük, hogy mindkettő a korabeli szállásterülettől távol, a kunmadarasi fent északon, míg a kunágotai délkeleten került elő. Mindkét — minden bizonnyal rejtve eltemetett — előkelő a Tiszántúl teljes területe felett hatalmat gyakorló vezető volt, a kunmadarasi a 6. század utolsó harmadában (BÓNA 1983,115-117), míg a kunágotai ezt követően, valamikor a 7. század harmadik negyedében (Kiss 1991,71-72). Ami a tiszántúli népesség embertani alkatát illeti, erről ma még igen keveset mondhatunk, az antropológiai anyag feldolgozása és értékelése a jövő feladata. Annyi bizonyos, hogy a fülkesírokban eltemetettek antropológiai szempontból nem különülnek el a közösségek többi tagjától (MARCSIKSZALAI 1995), általánosságban pedig elmondható, hogy a nők koponyáját enyhén torzították (LŐRINCZY 1991, 127). A tiszántúli közösségek megélhetésének alapját jelentő, igen gazdagnak mondható állatállományról — melyből nagy számban mellékeltek elhunytjaik sírjaiba — az alábbiakat mondhatjuk. 110 lelőhelyről van biztos adat állattemetkezésre, melyek megoszlása a következő: mintegy 350 marha és ugyanannyi juh, valamint 148 ló került elő nyúzott állapotban és csak 45 esetben egész ló. Sajnos jelentős számuk ma már nem vizsgálható, de a régi feltárásokból megmaradt és az eltelt idők során tovább halmozódó állatcsontanyag feldolgozása és értékelése (VÖRÖS 1996; VÖRÖS 1998) minden bizonnyal új információkkal szolgál majd számunkra a kora avar kori tiszántúli állatállományt illetően. Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kelet-európai steppéről a Kárpát-medencébe telepítették a bajáni birodalom egyik népességét. Korai, 6. századi szállásterületüket az ún. martinovkai típusú öv- és lószerszámveretes sírok, valamint a vaskengyel nélküli lovastemetkezések rajzolják ki a Tisza bal partján, a Körös és az Aranka közötti szakaszon. A 7. század elejétől részben erről a területről és a Kárpát-medence más területeiről érkezők telepítik be a Köröstől északra és a Tiszától keletebbre eső távolabbi területeket, egészen a Csörsz-árok vonaláig. A korai, Tisza menti szállásterületekről történt új területfoglalást — a hasonló temetkezési szokásokon kívül — a tölcséres szájú edények agyagmázzal történt bevonása jelzi, míg a más területről érkezőket — többek között — az eltérő tájolás, az új temetkezési szokás, az egyélű kardok döntő többségének a peremterületeken való gyakoribb előfordulása valószínűsíti. Amíg nem igazolt egy új, keletről jött népesség Tisza menti megjelenése, addig csak a természetes