A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - LŐRINCZY Gábor: Kelet-európai steppei népesség a 6-7. századi Kárpát-medencében. Régészeti adatok a Tiszántúl kora avar kori betelepüléséhez

gának részletesen értékelését, csupán a temetkezés néhány sajátosságára hívom fel a figyelmet. A koponya mellett előkerült edény pontos formai analógiáit a közölt leletek között nem találtam, de anyaga, kivitelezése és bikőnikus formája alapján az edény a 6. századi gepida edényművesség terméke. Az orsókarikáknak a lábujjcsontok előtti előkerülése arra utal, hogy az orsót — a szegvár-oromdűlői 1. sírhoz hasonlóan (LŐRINCZY i99i, 129) — nem az általánosan megszokott helyre, a karcsontok mellé helyezték. Az 1. sír esetében még gondolhattunk véletlenre, az újabb temetkezés ismeretében azonban már magyarázatra vár, hogy bizonyos esetekben miért a sír végében helyezték el az orsót. Az orsó előkerüléséhez hasonlóan szokatlan helyről, a jobb vállról került elő az inkább lekerekített sarkúnak, mint enyhén ívelt végűnek meghatározható szíjvég. A bal vállon előkerült préselt bronzcsattal együtt a szíjvég a felső testre helyezett övet jelzi. Szokatlan előkerülési helyére analógia — de csak ebben az egy vonatkozásban — a szentes-derekegyházi sír, ahol a három szíjvég a mellkason került elő (CSALLÁNY 1939,116,1.1.1-3), valamint a gyomai 3. Sír (SOMOGYI 1997, 99). Az enyhén torzított koponyájú, maturus korú nőt még a 6. század utolsó harmadában eltemették. E korai keltezést — a sírból előkerült gepida jellegű edény mellett — a maszkos szíjvég és a kisméretű, téglalap keresztmetszetű, négyzetes alakú vascsat együttes előfordulása, valamint a sírnak a temetőben elfoglalt helye indokolja. Az itt bemutatott temetkezések, bár az összeállítás igen esetleges, jól reprezentálják a Tiszántúlról eddig ismertté vált leletegyüttesek alapján kirajzolódó képet. Bár eltérő intenzitással kutatott területek leletanyagának összehasonlításáról van szó, mégis úgy tetszik, hogy a területet 568-at követően megszálló népesség csak a Tisza bal parti, a Körös és az Aranka közti sávját szállta meg. Erre utalnak az itt előkerült ún. martinovkai típusú, döntő többségükben maszkos és szimmetrikus öv-, lábbeliés lószerszámveretek, melyek többek között Szentes-Lapistóról (CSALLÁNY 1934), Szentes-Derekegyházoldalról (CSALLÁNY 1939), Szentes-Borbásföldről (LŐRINCZY 1996), illetve a szegvár-oromdűlői és a mokrini temető egyes temetkezéseiből ismertek. E verettípusokról általánosan elfogadott vélemény, hogy a korai avar kor legkorábbi emlékei közé tartoznak (SOMOGYI 1987, 134; BÁLINT 1995, 185). A fenti véreteket tartalmazó síregyüttesekhez hasonlóan az időszak elejére keltezhetjük azoknak a részleges lovas temetkezéseknek döntő többségét is, melyek mellől nem kerültek elő vaskengyelek (LŐRINCZY 1996, 185). Az ún. martinovkai típusú veretes, valamint vaskengyeleket nem tartalmazó temetkezések előfordulása nagyjából kirajzolja azt a területet, melyet a 6. század utolsó harmadában népesítettek be a kelet-európai steppéről a Tisza mellé települt közösségek,

23 s amely nagyjából megfelel a 2-6. században legsűrűbben betelepített — tehát folyamatosan művelt — gazdaságilag és politikailag exponált területnek. A Tisza mentére beköltözött steppei népesség a 7. század első harmadában kisebb mértékben, majd a 626-os vereséget követően fokozatosan bővítette szállásterületét kelet és észak felé. Az ehhez szükséges népességszámot a saját népszaporulata mellett — és ez további vizsgálatot igényel — e steppei népesség azon csoportjai is biztosíthatták, melyek a 7. század első harmadában, akár több hullámban is érkezhettek a Tisza menti területekre — aminek lehetősége, mint az közismert, megvolt. Mindemellett a Kárpát-medence dunántúli területeiről érkezőkkel is számolni lehet. Ez utóbbi migráció régészeti nyomai lehetnek többek között azok a temetkezések, melyek a tiszántúli területen általános K-Ny-i tájolástól eltérően Ny-K, illetve É-D-i irányúak, hiányzik belőlük a részleges állattemetkezés, és leletanyaguk alapján csak a 7. század 20-as, 30-as évei utánra keltezhetőek. A betelepülés jellegét — családok, esetleg kisszámú közösségek rövid ideig való egyhelyben lakása — jelzik a magányos temetkezések (LŐRINCZY 1996, 185). A Tiszántúlról ismert magányos temetkezések nem egyformák és nem is egyidejűek, ezért magyarázatuk sem azonos. Míg a Tisza mentén helyezkednek el a koraiak — pl. Szentes-Borbásföld, Szentes-Lapistó stb. —, a távolabbi, békési területeken — pl. Békéssámson, Gyoma (SOMOGYI 1997) — a későbbiek. De nemcsak a magányos sírok között 23 A Tisza menti terület korai megszállásáról — a fentiektől eltérő koncepcióval és megközelítéssel — részben hasonló következtetésre jutott Garam Éva (GARAM 1990,259).