A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)
BÉRES Mária – VÖRÖS Gabriella: Korai népvándorlás kori sírok Apátfalváról
nagy részét elfoglaló és időben közvetlenül megelőző szarmata népcsoportok összefüggő nagy tömböt alkottak a Dunától keletre elterülő részen, bár temetkezési szokásaikban árnyalt különbségek felfedezhetők. 8 A4, század végével kezdődő új periódust nem véletlenül tartja a kutatás a korai népvándorlás kor kezdetének, a felerősödő K-Ny-i népmozgások ugyanis ettől az időszaktól alaposan megváltoztatták a korábban egyöntetűnek tűnő Alföld, ezen belül is Tisza-Körös-Maros-vidék etnikai viszonyait. E korszak temetőire általában jellemző a kis sírszám, illetve a magányos temetkezések. Az új típusú leletanyag megjelenésével párhuzamosan új temetkezési szokások is megjelennek, ezek közé tartozik a Ny-K-i tájolás. Sajnos ma csak azt tudjuk, hogy ezek az elhunytak nagy valószínűséggel nem az „őshonos" szarmaták, de hogy a forrásokban feltűnő, különböző etnikai csoportok közül — gepidák, gótok, hunok, alánok — melyikhez tartozhattak, nem eldönthető. Nem visz bennünket közelebb a megoldáshoz az sem, hogy az 1. sírban nyugvó fiatal nő koponyája erősen torzított volt (TÓTH 1994, 288-289). Az etnikai meghatározásban nem segít bennünket az sem, hogy a 2. sírban fekvő, ugyancsak fiatal nő csontvázát rönk- vagy ácsolt fakoporsó maradványaival együtt bontották ki. Vidékünkön koporsós temetkezések több típusa ismeretes a szarmatáknál és a gepidáknál egyaránt. Elsősorban azokra a koporsókra van adatunk, amelyek alkotórészeit vasból készült kapcsokkal (S alakú vagy ácskapocs formájú) erősítették össze. Éghajlati viszonyaink nem kedveznek a fából készült tárgyak megmaradásának, ezért csak ritkán és nyomokban lehet megfigyelni a fakoporsókat (VÖRÖS 1988, 116-119, 7. kép). Fel kell tételeznünk, hogy a régebbi feltárások során az alig észrevehető, sokszor csak a talaj elszíneződéseként jelentkező egykori koporsókat nem figyelték meg, nem dokumentálták. Vas alkotórész nélküli koporsók a 3. századtól ismeretesek (VÖRÖS 1996, 121-122, 38. kép 1, 40. kép 1). Használatukra a szarmata kor legvégéig találunk adatokat, például a jelen cikkünkben is többször emlegetett sándorfalva-eperjesi temető esetében, ahol a halottak többségét koporsóban földelték el (1., 3., 5-7. sír). Ugyancsak itt lehetett megfigyelni, hogy a két koporsótípus párhuzamosan létezett egymás mellett. Az öt sír közül kettőben találtunk koporsókapcsokat, a többiben nem (VÖRÖS 1985,157-158). A Felső-Tisza-vidéken Kisvárda közelében előkerült korai gepida temetkezés teljes épségben megmaradt rönkfakoporsója alapján láthatjuk, hogy milyenek is lehettek valójában azok a példányok — közöttük az apátfalvi —, melyeknek máshol csak nyomai maradtak meg a sírokban (NÉMETH 1988,219, v t. 5a). ÖSSZEFOGLALÁS A fentiekből kiderült, hogy az apátfalvi temetkezéseket kronológiailag a korai népvándorlás korba helyezhetjük el. E korszak leleteinek, síregyütteseinek és temetőinek középső-Duna-medencei emlékeit összefoglaló munkájában időrendi szempontból Jaroslav Tejral dolgozta fel. Kronológiai rendszerében az általunk párhuzamul sűrűn emlegetett lelőhelyek a Dl és a D3 fázisokban, illetve az ezeket jelentő időintervallumban találhatók. Abszolút kronológiában ez a 400-450 közötti időszakot jelenti (TEJRAL 1988,295,3. térkép). A hazai kutatás ugyanezeket a lelőhelyeket néhány évtizeddel korábbról indítja (ISTVÁNOVITS 1992, 5. kép), bár Tejralnál a Dl periódus kezdete ugyancsak ezt az időpontot teszi meg indulásul. Az apátfalvi temetkezések és leleteik településtörténeti szempontú értelmezése sem visz közelebb bennünket a pontosabb korhatározáshoz. A 420-as évektől Attila haláláig a Körösöktől délre eső Tiszántúlon volt az ordu, a hunok katonai bázisa (BÓNA 1993,185), ennek a területnek a déli peremén található lelőhelyünk. A hun központ itteni helyét bizonyítja az a leletekből kiolvasható tény is, hogy a nyugati határvonalat jelentő Tisza két legfontosabb átkelőhelyét — a mai Csongrádnál, illetve Szegednél — a legjobban éppen ebben az időszakban erősítik meg (VÖRÖS 1993; VÖRÖS 1997). A Maros és a Körös mentén hasonló lelőhelysűrűséget — elsősorban fegyveres sírokból — nem tapasztalunk. A Maros vidékén szinte alig ismerünk jól korszakolható emléket, a legtöbbjük szórvány vagy hiányos, magányos síregyüttes, korhatározásuk, etnikai hátterük gyakran kétséges: a Marostól északra: MagyarcsanádBökény (CSALLÁNY 1961, 139-143; BÓNA 1993, 224), Óföldeák (CSALLÁNY 1961, 138), Makó-Téglagyár (CSALLÁNY 1961,138,193.1.15), Makó környéke (CSAL8 Ld. előző j.!
