A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

olvashatunk 16 szerzőtől (Garam Éva két tanulmányt jegyez). A nagy földrajzi felfedezésekig Itália, és ezen belül főleg Róma, nemcsak Európa, de az egész ismert világ központjának számított, és amikor ez a szerepe már megszűnt, akkor is megmaradt a jelentősége, az egyház központjaként, a kultúra és a művészet, ha úgy tetszik a haladás jelképeként. Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy a centrális helyzetű örök városból nézve a történelem eseményeit, még a legpompázatosabb és leginkább szalonképes nép is barbárnak tűnt. Gondoljunk csak bele, a legtöbb tankönyv, művészettörténeti kézikönyv a barbárok és minden más birodalmon kívüli nép itáliai megjelenését úgy ábrázolja, mint amely a korszak legnagyobb csapása volt a világ (Róma) fejlődésére. Rómának ezt a központi szerepét érzékelteti a legtöbb olaszországi régészeti és művészettörténeti kiállítás is. Nyilvánvalóan manapság már nem igen lehet efféle kultúrfölényről beszélni (bár az egységesülő Európában helyet kereső olasz társadalomban fellelhetők az erre irányuló törekvések és érzületek), és a kiadók a jelen kötettel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a rómaiak és „barbárok" közti fentebb vázolt képet kissé árnyalják, az avarságot (is) elfogadtassák, ha úgy tetszik rehabilitálják. Az európai népek és nemzetek számára idegen műveltség befogadása ritkán volt problémamentes. Ennek leginkább az eltérő hagyomány-, gondolkodás- és eszmerendszerek, és nem utolsósorban az eltérő esztétikai hagyományok az okai. Régóta tudott, hogy ezen a helyzeten leginkább az esztétikai élmények felkeltésével, fokozásával, illetve a tények írásos ismertetésével lehet változtatni. Ennek minden tekintetben sikerült eleget tennie a kötetnek, és minden valószínűség szerint a kiállítás forgatókönyvének is: a tanulmányok tartalma és a válogatott fotók egyértelműen azt sugallják, hogy a rendezők tudatosan törekedtek az avar pompa és aranygazdagság bemutatására, vállalva azt is, hogy ezt az egyszerűbb, de a hétköznapokhoz közelebb álló és az avarság tömegeit is jobban reprezentáló tárgyak és leletek rovására teszik. Természetesen nem tudhatjuk, hogy a meg nem valósult kiállítás milyen érzelmeket válthatott volna ki az érdeklődőkből, egy azonban bizonyos: a klasszikus európai kultúrától idegen — ha nem lenne furcsa azt mondhatnánk egzotikus — népekel bemutató kiállításokból levonható tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek szerte a világban mindenhol nagy népszerűségnek örvendenek (elég talán a már említett velencei kelta kiállítás előtt sokszor száz méteren át kígyózó sorokra utalni). A kötet szerkesztőjének előszava után Bóna István bevezető tanulmányát olvashatjuk („Egy keleti nép a koraközépkori Európában "). A szerzőtől már a korábbi évtizedekben is megszokhattuk, hogy egyedülálló rálátásával és tárgyi tudásával rendkívül izgalmas kor- és eseménytörténetet ír, melyben úgy vázolja fel a korszak közép-európai történetét, hogy abból egyetlen fontos történelmi („világpolitikai") esemény sem hiányzik, és mindemellett arra is képes, hogy ebben a bonyolult képben ne vesszen el azoknak a szerteágazó családi és etnikai összefüggéseknek a megvilágítása, amelyek segítségével a nem szakértő számára is érthetővé válik a korszak bonyolult összefüggésrendszere. Mint azt a bevezetőmben említettem, a kötet jó lehetőséget ad arra, hogy egyrészt az olvasó esztétikai érzékére, másrészt pedig a tények meggyőző erejére hagyatkozva, az avar népességet bemutassa és elfogadtassa egy másik kulturális közegben. A Szerző élve a lehetőséggel, nemcsak a nomád népről kialakult korábbi téves képet oszlatja el, de az avarság számos vonásának és tulajdonságának bemutatásával is hangsúlyozza azt a tényt, hogy a korszakban méltó partnere és ellenfele volt a legfejlettebb civilizációknak. Példaként itt elég csak annyit említeni, hogy a korabeli Európában a legfejlettebb fegyverzettel rendelkeztek, tagolt és fejlett katonai rendjük még a bizánciak számára is példaértékű volt, nem is beszélve olyan forradalmi újításokról, mint a kengyel, kantárzat, feszítőzabla vagy a magas nyereg használata, melyek nemcsak a lovaglás kényelmét voltak hivatva növelni, de alapvető kihatással voltak a haditechnika fejlődésére is. Az is törvényszerűnek tűnik, hogy az említett újítások az avarsággal jelentek meg, hiszen az európai emberekkel összehasonlítva, az avarok szinte mindent tudtak a lovakról és a lovaglásról, amit akkoriban tudni lehetett. Ezek a technikai elemek az egész fejlett világ számára újdonságnak számítottak. A Szerző részletesen ismerteti az avarság nyugati kapcsolatait, elsősorban a langobard, bajor és frank relációban, és természetesen a Bizánccal való sokrétű kapcsolatrendszer sem maradhatott ki a történelmi vázlatból. A nagy ívű áttekintés végén részletes képet kapunk a kaganátus bukásához vezető avar-frank viszály kiéleződéséről, illetve az ezt követő háború kimeneteléről is. A 8. század végi, 9. század eleji történelmi események azonban már végérvényesen megpecsételték az avar kaganátus sorsát. A Dunántúlt a frankok csatolták Dirodalmukhoz, az alföldi területeken pedig a bolgárok osztozkodtak az abodritákkal és a timocánokkal. Sajnos a Szerző itt tulajdonképpen le is zárja az avarság kárpát-medencei történetének ismertetését. Ezzel mintegy teljesen ki is törli az avarságot a régió további történéseiből, annak ellenére, hogy bár a kaganátus politikai hatalma valóban összeomlott, a népesség teljes eltűnéséről korántsem beszélhetünk. A korábbi évtizedek dogmává rögzült álláspontjával szemben, az utóbbi évek kutatásában — elsősorban a fiatalabb kutatók körében — egyre inkább megfogalmazódik egy másik is vélemény is, mely az avar túlélésnek legalább akkora esélyt ad, mint a — véleményem szerint sokkal instabilabb lábakon álló — bolgár és szláv jelenlétet hirdető tanoknak. A Szerző szerint a 8. századtól bezárkózó kaganátus bukásának valószínűsített oka az volt, hogy nyelvi elszigeteltségüket tovább fokozta ideológiai különállásuk. Mintegy 1200 év távlatából könnyen belátható és egyértelmű