A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZATHMÁRI Imre: Árpád-kori templom Sarkadkeresztúron

vetődhet a kérdés, hogy ez vajon nem az épület életében bekövetkezett belső átalakításra, esetleg két építési periódusra utal-e. A habarcsos, már egyszer valahol felhasznált téglák és kövek alapozásba kerülése ugyanis általában az alapozás későbbi voltát bizonyítja. (Látszólag alátámaszthatja ezt a karzattartó alapozásának a főfalak alapozásától való — föntebb már leírt — csekély mértékű különbözősége is.) A sarkadkeresztúri templom esetében azonban két dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül. Egyrészt azt, hogy az előkerült faragott kövek és idomtéglák mindegyike rontott példánynak látszik, vagy olyan darabnak, amelyik a beépítéskor vált selejtté. Nem kerülhetett tehát bontást követően az alapozásba. Másrészt egyértelműen eldönti a kérdést az alaprajzi szerkezet, nevezetesen az, hogy a karzattartó alapozása csak az egyik oldalon biztosította a karzat feltámasztását, s a karzattartó alapozása és az emellett megfigyelhető másik négy alátámasztási pont — a nyugati, a déli és az északi hajófal belső szélénél lévő falpillérek formájában — kétség kívül azonos szerkezeti egységet alkotott egymással. A főfalak, a falpillérek, valamint a karzat és a karzattartó alapozásának egyidejűsége tehát minden kétséget kizáróan megállapítható. (A főfalak és a karzattartó alapozása közti különbségek sem jelentősek valójában, az alapozástechnika lényegében megegyező, s az előkerülő tégladarabok méretei szintén nem térnek el a többitől.) A templom nyugati falának belső oldalán kialakított karzat tehát egyszerre készült magával a templommal. A falpillérek szerencsés módon megmaradt helyéből, valamint a karzattartó alapozásba került rontott idomtéglákból és kőfaragványokból pedig arra lehet következtetni, hogy a karzatot a nyugati fal síkjától 110-120 cm-re beljebb alapozott karzattartó alapozáson idomtéglákból felrakott, talán kerek oszlopok, valamint az oszlopok és a falpillérek áthidalása, átboltozása tartotta. Ezt igazolja az oszlopok kikövetkeztethető helye és a falpillérek egymás közötti és egymáshoz viszonyított távolságának pontos egyezése is. Ez alapján bizonyos, hogy a karzattartó alapozáson két oszlopot raktak, pontosan két-két falpillér és a karzattartó alapozás vonalának metszéspontjában. Ilyen módon a karzat összesen hat helyen volt szimmetrikusan alátámasztva: a déli hajófal belső falpillérénél, a nyugati fal két falpillérénél, az északi hajófal falpillérénél és a karzattartó alapozáson emelt két oszlopnál. Mindegyik alátámasztási pont között pontosan 1,5 méter volt a távolság, tehát ebben az elrendezésben biztosan öt áthidalást, boltozást kell feltételeznünk: az északi és a déli hajófaltól egyet-egyet, a nyugati faltól kettőt és az oszlopok közöli még egyet. A faragott kövek helye bizonytalan, talán oszlopfőre vagy az oszlopok lábazatához szánták őket. Az, hogy rontott és selejt faragványok és idomtéglák kerültek a karzattartó alapozásába, további következtetésre is lehetőséget ad. A habarcsos idomtéglák ugyanis nem kerülhettek a karzattartó oszlopok anyagából az alapozásba, hiszen az oszlopok felrakásakor az alapozásnak már léteznie kellett. Következésképpen idomtéglákat a templom más helyein (ajtó- és ablakkeret, párkányok, falpillérek stb.) is bizonyára beépítettek, s ezzel tovább díszíthették az épületet. A másik következtetés arra mutat rá, hogy ha faragott, de faragás közben rontotta vált, elhasadt, lecsorbult, sérült homokkő- és mészkődarabok belekerülhettek a karzattartó alapozásába, s a karzatot a falakkal egyszerre építették, akkor ez csak azt jelentheti, hogy a templomépítéshez szükséges minden anyagot, még a faragott építészeti részleteket is előre elkészítették, s csak utána kezdtek az alapozási árkok kiásásához és a falak felhúzásához. Az alapozás idejére tehát már minden épületelem készen állhatott a beépítésre, vagyis az építkezést csak akkor kezdték el, amikor az utolsó belső díszítőelemnek szánt íves tégla is elkészült. A selejt, törött téglákat és köveket kiválogatták, s ezek közül az épebb téglákat használták fel a főfalak alapozásába, a törmeléket és a köveket pedig a karzattartó alapozásába. Feltűnő volt, hogy a főfalak alapozásába csak törött, leginkább félbetört téglák kerültek, s egész tégla — egy-két kivételtől eltekintve — az alapozásban nem fordult elő. A falusi templomépítést tehát pontos tervezés és előkészítés előzte meg. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen, sőt — a karzattartó alapozásában előforduló habarcsos idomtéglák tanúsága szerint — nagyon is valószínű, hogy a főfalak alapozása és építése után, de még a templom építése részeként, mintegy a sorban következő építési fázisként alapozták meg a karzatot tartó oszlopok helyét. Ebbe az alapozásba már betölthettek minden olyan selejt és rontott tégla- és kődarabot, legyen az homokkő vagy mészkő, amely a falazás közben, az ajtókeret, ablakkeret, s egyéb építészeti díszítőelemek kialakítása során keletkezett. Az alapozásnak e másik munkafázisban készített volta lehet a magyarázat a karzattartó és a főfalak némileg eltérő alapozási mélységére, s a kissé eltérő alapozástechnikájára.