A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZATHMÁRI Imre: Árpád-kori templom Sarkadkeresztúron

alapozásnak a teteje 62 cm-es, alja pedig 69 cm-es mélységben került elő. A főfalak alapozása és a karzattartó alapozás különbségeinek jelentéktelen voltát a döngölések mélysége (vagyis a döngölt rétegek összvastagsága) közötti csekély eltérések is alátámasztják. A karzat alapozásában lévő 7 cm-es döngölt réteg ugyanis alig tér el a szentély 8-14 cm-es rétegétől, s a hajófalakhoz tartozó döngölt rétegek összessége sem haladja meg a 20-25 centimétert. A döngölt földrétegeknek az egyes metszetekben rögzített vastagsága és öszszetétele, illetve azok egymáshoz való hasonlósága szintén valamennyi alapozás egykorúságát, s az azonos alapozástechnikái bizonyítja. A földrétegek mindenütt 4, 5, 7, 8, 10 cm vastagságúak voltak, s összetételük szinte kivétel nélkül egységesen a sárgásfekete szín különböző árnyalataiból állt. Ilyen módon a főfalak és a karzattartó alapozás között kimutatható igen kis mértékű eltérések sem jelenthetnek olyan időbeli különbséget, amely az épület átalakításával, vagy éppenséggel több építési periódussal lenne összefüggésbe hozható. A szentély 8-14 cm és a hajó 20-25 cm mély döngölt alapozása közötti különbségeket a diadalív északi pillérének alapozási árkában egyenlítették ki; ezt jól mutatják az O-P, P-R, R-S és az S-O metszetek mélységadatai. A diadalív déli pillérének alapozása viszont teljesen megegyezett a szentély alapozási mélységével. Ebből tehát nyilvánvaló, hogy a nyugati zárófal és a szentély alapozási mélységének 10 cm-es szintkülönbségét a déli hajófal szakaszán és a templom délnyugati sarkánál egyenlítették ki. Az alapozási árkok aljának és az árokba döngölt réteg tetejének egyenetlensége tehát semmiképpen sem szándékos különbséget takar a szentély és a hajó döngölt alapozása között, hanem csupán a hevenyészett alapozási munka következménye lehet. A döngölt földből készített alapozás a templom egész területén eredeti mélységében maradhatott meg, annak tetejét mindenütt eredeti állapotában bonthattuk ki. Erre az egyik magyarázat abban rejlik, hogy az újkori téglabányászok csak addig ástak bele a templom alapozásába, amíg a számukra felhasználható téglákat megtalálták. Az ezek alatt lévő keményre döngölt földet már nem bolygatták. Erre utaló beásás nem fordult elő. A döngölt alapozás bolygatatlan voltára a másik bizonyítékot az szolgáltatta, hogy az alapfalak helyén bontás közben mindenütt jól követni lehetett a döngölés tetején azt az erősen homokos, gyengén meszes, habarcsos réteget, amellyel mintegy lezárták a döngölés szintjét. Az alapfalak több pontján (pl. a templomhajó északkeleti és délkeleti sarkánál, vagy az északi falpillér mellett, illetve a diadalív pilléreinél és a szentély északkeleti sarkában) néhány tégla eredeti helyzetben maradt meg, sőt helyenként a legalsó téglasorokat is megfigyelhettük (3. kép; 4. kép 1). A 4. szelvényben a szentély északkeleti sarkának alapozását lehetett a legtöbb részletében kibontani, s a legpontosabban megfigyelni. Itt a döngölt alapozás tetejére 0,5 cm homokos habarcsréteget terítettek, erre rakták a legalsó téglasort, majd 1 cm habarcsréteg, ezután a második téglasor, ismét 1 cm-es habarcsréteg, majd a harmadik téglasor, újabb 1 cm-es habarcsréteg, s a negyedik téglasor következett. A szorosan egymás mellé helyezett téglákat általában úgy fektették lapjukra, hogy alul volt a tégla érdes felülete, fölül pedig a sima lapja. A döngölés tetején tehát négy téglasor maradt meg (4. kép 1). Ugyancsak a 4. szelvényben, a szentély keleti zárófalának alapozásánál, a döngölés tetejére vékony, átlagosan 0,5 cm vastag — az északkeleti sarokban előfordulóhoz hasonlóan — erősen homokos anyagú habarcsréteget terítettek, helyenként azonban csak meghintették a döngölés tetejét. Erre fektették a legalsó téglasort, majd újabb 1 cm-es habarcsréteg, s a második téglasor következett. A diadalív alapozásában is csak két téglasor maradt meg. Az Árpád-korban a felszín minden kétséget kizáróan magasabb volt a mainál, de ennek mértékét nem ismerjük. A korabeli járószintet ugyanis a felszín kopása miatt sehol sem lehetett megállapítani, így azt sem lehet pontosan tudni, hogy eredetileg mely szinten kezdték el kiásni az alapozási árkot, s eredetileg milyen mély lehetett maga az alapozás. A mára megmaradt lehetőségeinkből, s az ásatáson tett megfigyelésekből azonban nyilvánvaló, hogy az alapozási árkot kiásva, annak csak a legaljára döngöltek vissza földet kb. 7-25 cm-es rétegben, vagyis a templom alapozása nem tisztán döngölt földrétegekből készült. Az alsó döngölésre gyenge minőségű, túlnyomórészt homokból, s csak kisebb mértékben meszes kötőanyagból kevert habarcsot terítettek, majd erre a rétegre több sor téglát raktak az alapozási árokba, s mindegyik téglasort újabb és újabb habarcsos rétegbe fektették. Nem tudjuk azt sem, hogy a templomnak pontosan hol lehetett a bejárata. A korabeli templomok párhuzamai és e templom belső alaprajzi elrendezése — vagyis elsősorban a nyugati fal előtt megtalált karzattartó alapozás — miatt a bejárat leginkább a