A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)
RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori női sír Békéscsaba-Erzsébethelyen
juknak a legrangosabb honfoglalás kori asszonyok lószerszámzatán való feltűnésére. Talán közelebb vezet bennünket a megoldáshoz az a tény, hogy az óvó-védő szerepű kutya caninus és farkas astragalus csak női és gyermeksírokból került elő. Férfisírban csak Bodrogszerdahelyen és a karos H/41, sírban volt kutya caput femorisa, a lószerszámhoz tartozó átfúrt amulettként (VÖRÖS t990,139). Az ülő helyzetben ábrázolt állatok talán a szállás, a családi tűzhely őrzői lehettek, s ebben a szerepben kerültek a honfoglalók asszonyainak lovasfelszerelésére. Hasonló feladatot kaphattak azok a kutyák is, amelyeket — vagy olykor csak a koponyájukat — a 10-11. századi temetőkben, leginkább azok szélein földeltek el. Az állatok egy részén ábrázolt nyakörv vagy szalag akár természetesnek is tűnhetne, ha nem látnánk ugyanezt a törteli szarvas alakján is. Úgy tűnik, az alkotók ezzel is jelezni kívánták, hogy itt mitikus, varázserejű állatról, természet feletti lényről van szó. 29 Mindezt alátámaszthatja a békéscsabai lelet is. A sírban talált kisszíjvég állatábrázolása, mint láttuk, semmiképpen sem sorolható be a kutyát megjelenítő díszítmények közé. A mitikus állatalak leginkább a hajfonatkorongokon feltűnő hasonló lényekkel mutat rokonságot. Hogy ez esetben a lószerszámzaton ugyanolyan helyre illesztették, mint másutt a házőrzőket, azt mutatja, hogy szerepét is azokhoz hasonlóképpen képzelte el használója. A békéscsabai sírba temetett asszony egyébiránt is igyekezett minél jobban távol tartani magától az ártó erőket, hiszen még maradandó anyagból készült díszítményein is háromféle óvó-védő jelképet hordozott. Felemás korongjain a napszimbólumot, az életfát és a táltosparipát, lószerszámán pedig a mitikus állatalakot. A BÉKÉSCSABAI SÍR FÖLDRAJZI ÉS TÖRTÉNETI-RÉGÉSZETI KÖRNYEZETE A Körösök folyása a síkságra érve lelassult, lerakott hordalékukból szigeteket építettek, s ezeket kerülgetve hatalmas területeket mocsarasítottak el (JANKOVICH 1996, 305-307). A rengeteg ártéri erdő és legelő nemcsak kitűnő vadász- és halászhely volt, de nagyszámú állatállomány eltartására is lehetőséget biztosított. Az ártéri szigeteket időnként elöntötte a víz, s a lerakott iszap kitűnő termőtalajnak bizonyult. A Békéscsaba környéki 10-11. századi temetők a vízjárta terület peremén helyezkednek el, Mezőberénytől egészen Siklóig (BÁLINT t99f, Karte ni). A Körös jobb partján, Gyulától egészen Sarkadig egybefüggő, hatalmas erdőségeket említenek már all. századi források is. Dél-Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori leleteit legutóbb Bálint Csanád gyűjtötte össze (BÁLINT 1991, 206-262), s bizonyos lelettípusok segítségével megkísérelte a 10. századi magyar szállásterület egyes jellegzetes csoportjait elkülöníteni (BÁLINT 1991, 121-158). E munka során arra az eredményre jutott, hogy a dél-magyarországi leletek jól körülírható etnokulturális egységet alkotnak. E terület népességére — főként a női viseletre — leginkább a csüngős kaftánveretek, rombusz alakú ingnyakdíszek, négyszögletes öweretek és a rozettás lószerszámdíszek használata jellemző, kis számban jelentkeznek viszont a hajfonatkorongok és hiányoznak a tarsolylemezek (BÁLINT 1991, 155). Jóval árnyaltabb eredményre jutott Kürti Béla, aki nem tárgytípusokat vizsgált elsősorban, hanem — véleményem szerint — a módszertanilag helyesebb utat követte. A Maros-torkolat környékén előkerült temetők időrendjét, társadalmi besorolását vetette össze egymással (KÜRTI 1994). E munka eredményeként az a kép rajzolódott ki, mely szerint határozott különbség figyelhető meg a Maros-torkolat környékének Duna-Tisza közti sávja, valamint a tiszántúli rész között. Míg az előbbi területén a 10. században gazdag magányos sírok és kis temetők figyelhetők meg, melyek használata a század végén befejeződött, sali, században itt új köznépi temetők létesültek, addig az utóbbi területen folyamatos a temetők használata a 10-11. században. A hatalmi-politikai változások a Maros-torokkal szemközti szállások lakóit erőteljesebben érintették, a másik oldalon legfeljebb a vezető réteget számolták fel, a köznép folyamatosan szállásain maradt. 10. századi családi temetők kimutathatók északabbra, Szentes körzetében is. Mindezek mellett azonban ott a népesség — vagy legalábbis annak egy része — 10-11. századi folyamatos továbbélésével kell számolnunk. A törzsi-nemzetségi arisztokrácia családjainak tetemes hányada nem létesített különálló temetőket, hanem szolgáltató népükkel azonos helyre temetkezhetett 29 A „Lehel-kürt"-ön ábrázolt szarvas nyakán ugyancsak tisztán felismerhető a nyakörv, agancsára koszorút akasztottak hátán pedig egy madár ül (LÁSZLÓ 1970, 95, 51. kép).
