A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 13. (Szeged, 2010)
SZABÓ Tamás: Egy szegedi sörkereskedő nagypolgári család: a Hutter família és a Hutter-Ferencsevits nagykereskedés
tése emiatt csak 1519-ből való.) A másik középkori sörünk, a márc nevű ital sem volt igazi sör. Tulajdonképpen szőlőtörkölyön erjesztett mézes levet jelentett: ez volt a mézbor, vagy mézsör, ismertebb nevén, a méhsör. Ez az ital már a honfoglalástól kezdve szerepet játszhatott eleink életében előállításának egyszerűsége okán. 15 5 A középkori Magyarországon is a búcsúk kedvelt üdítőitala volt. Készítették úgy is, hogy egy sajtár mézet két sajtár vízben felforraltak, csillagánizst adtak hozzá, majd erjesztették. A márc előállítása az Árpád-kori Magyarországon fontos tevékenység, a szolgálónépek által űzött foglalkozások egyike volt, és az udvar, a királyi udvarházak italellátásában játszott szerepet. A mézsör készítésének szokása, mint a sörfőzés egyik ága, végig nyomon követhető a középkor évszázadaiban. Oklevelek említik a márcadót is. 1138-ban II. Béla király is felsorolta adománylevelében a dömösi prépostsághoz tartozó 59 község adókötelezettségeit, mely "tartózmányok" között többek között évenként 175 akó mézsör is felsoroltatott. Az államalapítás után a nyugati módszerek mind nagyobb hatást gyakoroltak a magyarság serfőzésére. Egyre inkább csak árpából, illetve a belőle készült malátából főzték a sört, amelyet komlóval fűszereztek. A pannonhalmi apátság levéltára őrzi a magyarországi sörfőzés első írott emlékét. Az 1152-es, II. Géza királyunk korából származó írás Gyöngy asszony testámentumát tartalmazza: arról rendelkezik, hogy halála után „serestor tartassék", azaz lakoma és vigadalom. A századok folyamán jóformán minden magyar falu főzött sört, és e tevékenység éppúgy a földesúrnak járó szolgáltatás közé tartozott, mint annyi más; és ez vonatkozott a méhsörre is. 1226-ban Miklós nádor, amikor a pannonhalmi apátság faluinak és jobbágyainak panaszát kivizsgálta, többek között így rendelkezett: „...tartozik minden egyes falu Szent Márton napjára egy harmadfű tinóval és minden helyről egy vödör zabbal és egy vödör sörrel... Mindegyik udvar és minden egyes telek tartozik nevelni árpából való sört, mely két akónyi legyen," 15 6 A 14. századi iratok már a mesterségek között említik a „sermíves"-t, aki a sörkészítéshez — mint akkoriban mondták, a sörneveléshez — kiválóan ért. Mivel az ital egyre népszerűbb lett, a sörfőzőház mellé ivót építettek. Ez jól jövedelmezett a földesúrnak, ezért igyekezett megszerezni a legjobb sermívest. így tettek a városok is, ezért egyre kelendőbb szakma lett a sermívesség. A földesurak a 15. századtól vállalkozóknak adták bérbe a főzést, hogy az üzemeltetés gondjaitól megszabaduljanak, miközben a sörük is biztosítva volt, mivel természetben kérték a bérleti díj kisebb részét. A serfőzés a 15. századra vált önálló mesterséggé. A földesúr sörnevelésén kívül a városokban hivatásos sörfőző dolgozott, és ha a városnak volt nevelőháza, azt maga is kezelte. Ennek következtében a sörfőzőknek csak a 16. század vége felé, és csak kevés helyen alakult ki céhük, ám amelyek végül megteremtették a magyar ipari sörgyártás alapjait. A gyakorlat, a hozzáértés azonban mindenkit mesterré tehetett, és a sörnevelés Mohács után országszerte tovább virágzott. A török kiűzése után (1686) a járványok leküzdésében a sör is szerepet játszott: mivel vizet — félve a fertőzéstől — 155 BOGDÁN István: Régi magyar mesterségek Budapest, 1980. 156 BOGDÁN István uo. 322
